Rövid leírás
A budapesti VIII. kerületi felsőkereskedelmi iskola r. tanára (1909–1910), a budapesti Wesselényi utcai polgári iskola r. tanára (1912–1913); közben beutazta Nyugat-Európát (1911–1912), a Fővárosi Pedagógiai Könyvtár őre (1913–1914). Az I. világháború kitörése után önként jelentkezett frontszolgálatra (1914. szept.), súlyos megbetegedése miatt Szabadkára helyezték át szolgálatra (1914. okt.), majd leszerelték (1915. aug.). Az összeomlásig a Vasárnapi Társaságban (1915–1918) és a Szellemi Tudományok Szabadiskolájában tevékenykedett (1917–1918). A Tanácsköztársaság idején az Írói Direktórium tagja, a Közoktatásügyi Népbiztosság Irodalmi és Művészeti Ügyosztályának vezetője, egyúttal a budapesti Nemzeti Színház és Operaház kormánybiztosa (1919. márc.–júl.); közben egy ideig vöröskatonaként is szolgált. A bukás után Bécsbe menekült (1919. nov.).
A Bécsi Magyar Újság, majd a Der Tag c. újság munkatársa (1919–1926). Berlinben élt (1927–1931), ahol a Németországi Munkásszínház Szövetség művészeti vezetője (1927–1929). A Szovjetunióban telepedett le, a moszkvai Filmművészeti Főiskola r. tanára (1931–1941), a német támadás után Alma-Atába evakuálták (1941–1944). Rövid moszkvai visszatérés után (1944–1945) hazatért Magyarországra (1945 nyara). A II. világháború után a Színművészeti Akadémia, ill. a Színház- és Filmművészeti Főiskola r. tanára és a Filmtudományi Intézet alapító igazgatója (1945–1949).
Első verse a Szegedi Naplóban jelent meg (1900. dec. 25.), szegedi gyermekkori barátja, Juhász Gyula által szervezett Négyesy-szeminárium lett első irodalmi érvényesülésének színtere; ismert költővé azonban A Holnap (1906) c. irodalmi antológia tagjaként vált. Egyetemistaként barátságot kötött Lukács Györggyel, ill. elkísérte Kodály Zoltánt első, Szeged környéki (1905), majd Bartók Bélát népdalgyűjtő útjára (1906). A pályakezdő Balázs Béla a Nyugat alapító munkatársa (1908–1919), a Nyugatban jelent meg első novellája is (A csend címmel, 1908-ban). De szinte minden műfajban kipróbálta magát: versesköteteket adott ki (A vándor énekel, 1911; Tristan hajóján, 1916), drámákat írt (Doktor Szélpál Margit, 1909; Az utolsó nap, 1913; Halálos fiatalság, 1917), ill. meséket, kisebb prózai írásokat, publicisztikákat, esztétikai tanulmányokat jegyzett. Sok műfajú, öntörvényű alkotó volt, akinek művei – köztük a librettójából készült Kékszakállú herceg vára (1911) c. opera és a Fából faragott királyfi (1912) c. táncjáték – akárcsak Bartók Béla zenéje – megosztotta, felkavarta a közönséget. A harcostárs, a korai Lukács György azonban nagyon hamar felismerte az életmű különösségét és egyediségét, elsőként egész kötetet szentelt munkásságának (Balázs Béla, és akiknek nem kell, 1918). Ideológiai fejlődésében az 1910-es évekre eljutott a marxizmushoz, a Tanácsköztársaság idején végleg a kommunista eszmék hívévé vált; szorosabb-lazább kapcsolatok fűzték baloldali formális és informális szervezetekhez. Életművét később is kényszeresen szocialista és kommunista jelzőkkel méltatták, ami kétes hitelű és pontatlan megítélések forrásává vált. Írásaiban szívesen merített a keleti kultúrák misztikumából: főleg meséi (Hét mese, 1917) bizonyítanak ilyen érdeklődést, ami annál jelentősebb, mivel ez a műfaj Balázs Bélánál a mozgókép kidolgozandó esztétikájához vezetett.
1904-től foglalkoztatta az idő és a tér színházművészeti problematikája, vizsgálódásainak állandó tárgya a beszéd és a szó, ill. a pantomimika viszonyrendszere. A futuristák 1912-es nagy párizsi kiállítása döbbentette rá a mozgófilm ábrázolási lehetőségeire: írásait az 1910-es évektől a látás, a láthatás és az ún. panvizualitás gondolatrendszere uralta. Míg emigrációja (1919) előtt elsősorban verseket, novellákat, színműveket írt, Bécsben a film kérdéseivel kezdett el foglalkozni (1916–1926). Berlinben főként filmeket rendezett, forgatókönyveket írt (1927–1931); Moszkvában elsősorban a film- és színházművészet elméleti és esztétikai kérdései foglalkoztatták (1931–1941), ill. több film rendezésében is közreműködött. Az elméleti filmtudomány (= filmelmélet) megalapítója, első filmelméleti könyve, A látható ember (1924) igazi bestseller lett; két év alatt csaknem minden európai nyelvre lefordították; látás- és filmszociológiai alapvetést dolgozott ki. Filmkultúra c. könyve (1948) először oroszul jelent meg (1945) az első marxista filmelmélet kísérleteként. Az 1930-as évek második felétől filmesztétikai cikkei mellett ismét írt verseket és drámákat. Magyarországra való visszatérése után a filmművészet egyik irányítója (1945). Az új magyar filmgyártás első, nemzetközileg is elismert, kultikussá vált filmjeinek (Valahol Európában, 1947; Ének a búzamezőkről, 1947; Talpalatnyi föld, 1948) művészeti tanácsadója.
(A kép forrása: Wikipédia)