Rövid leírás
Csontváry művészi útja 1880 után a kicsit archaikus, heroikus történeti tájfestészet felé vezetett, amelyben stilárisan érezhető volt a párizsi impresszionisták hatása is. 1896-tól egyedül a természetet vallotta mesterének „költői kiegészítésekkel”, mint ezt írásban is kifejezte. A romantikus-historizáló előzmények közül fontos lehetett számára Carl Rottmann történeti tájképsorozata (München, Neue Pinakothek, Hofgartenarkaden). Rottmannhoz hasonlóan Csontváry is konzervatív, királytisztelő volt, több rajzot készített I. Ferenc Józsefről, s a századfordulótól kezdve rendszeresen beutazta az Osztrák–Magyar Monarchia nevezetes történeti tájait, városait, s igyekezett azokat legjellemzőbb színeikben és formáikban, múltjukban és jelenükben megörökíteni.
A 19. század eleji, klasszicizáló romantikus vedutafestők utódaként személyes felfogásban festett meg több hagyományos témát, amelyekben – az 1880–1890-es évek európai historizáló festészetéhez hasonlóan – segítségül hívta a néprajzot, az archeológiát, a vallás és a mítosz új értelmezéseit, valamint a fotográfia új eszközeit. Pontosan megfigyelte a tájakra legjobban jellemző színeket. Kairói festői tanulmányai (1903–1904) közben rátalált a „színek világításbeli fokozatai”-nak a törvényeire, a sajátosan értelmezett plein air megoldására, amelyet „Napút” festészetnek nevezett. Tervezett berlini kiállításának (1910) katalógusában is utalt „a napszakok színeire”. Képeit csaknem mindig a motívum előtt festette, de nem elsősorban a látványt ábrázolta, hanem az arról támadt vízióját. A hagyományos magyar tájképtémák közül megfestette a Tátrát (A nagy Tarpatak a Tátrában, 1905), Selmecbányát (Selmecbánya látképe, 1902), a Hortobágyot (Vihar a Nagy Hortobágyon, 1903), aktualizált, csaknem naiv formában Szigetvárt (Zrínyi kirohanása, 1903). Ezekhez kapcsolódott új témaként Bosznia-Hercegovina (Római híd Mosztárban, 1903; Jajcei vízesés, 1904) és Dalmácia (több festményen) tájainak megörökítése. Expresszionista és panteisztikusan realista festői korszakát lezáró monumentális festményein heroikus panorámák láthatók egy-egy kiemelkedő történelmi romegyüttesről (A taorminai görög színház romjai, 1904; A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, 1904; A Naptemplom Baalbekben, 1906; Mária kútja Názáretben, 1908). Kisebb festményei impresszionisztikus, lírai pillanatképek egy-egy történelmi táj aktuális életéről (Sétakocsizás újholdnál Athénben, 1904).
A párizsi tárlat (1907) visszhangtalansága miatti csalódásából kiútként kínálkozott Libanonban tett utazása; ekkor jutott el az egyik „nagy motívum”-hoz, a libanoni cédrusokhoz. Az impresszionisztikus táj és az évezredes kultuszszimbólum harmonikusan olvad eggyé fő művein, a cédrusokról festett két olajképén. A Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban (1907) c. képen a – Libanon hegyén, a ma is elkerített és tisztelt cédruserdőben fellelt minta alapján festett – fa törzsénél kultikus szobortartású, fekete és fehér ló, ill. kis kunyhó jelzik a távoli múltat, az évezredes múlt egyik, általa elképzelt epizódját, amelynek szálai szerinte nemzete múltjához kötődnek. (A művész töredékesen fennmaradt feljegyzéseiben a cédrus mindenekelőtt a sok ezer éves, a történelem viharai által meg nem tört magyar nemzet szimbóluma, másodsorban a művész kibontakozó, örök értéket létrehozó tehetségének jelképe.) A fa körül kultikus táncot lejtő, fehér ruhás lányok és a táncukat figyelő zarándokok egyszerre képviselői múltnak és jelennek. A másik cédrusfestmény, a művész magányát jelképező Magányos cédrus (1907) nem az ősi cédruserdőben készült, modellje 1800 méter tengerszint feletti magasságban, magányosan állt az út mentén, ahol a szél egyik oldalát megtépázta, a másik oldalán pedig hosszú ágakat eresztett. Csontváry naturalista tanultságának megfelelően, pontosan visszaadja a táj színeit és fényeit.
(A kép forrása: Wikipédia)