Rövid leírás
Jogi tanulmányai befejezése után Zala vármegye tiszti ügyésze, árvaszéki jegyzője (1823–1832), helyettes alispánja (1832). Az 1833–1836. évi országgyűlésen testvére, Deák Antal helye Zala vármegye követe, az 1839–1840. évi országgyűlésen már az ellenzék egyik vezérszónoka, az 1841–1842. évi országgyűlésen a büntetőjogi bizottság tagja. A reformországgyűléseken tűnt fel, mint a szabadelvű eszméket képviselő, nagy hatású szónok. Nagy feltűnést keltő beszédei a vallás- és lelkiismereti szabadsággal, a magyar nyelv és a nemzetiségek sorsával, Erdély visszacsatolásával foglalkoztak. Gr. Széchenyi István és Kossuth Lajos vitájában kezdetben közvetíteni próbált, majd a védegyleti mozgalom miatt Kossuthhoz csatlakozott (1845). Az Ellenzéki nyilatkozat, a liberális erők programjának megfogalmazója (1847–1848).
A forradalom és szabadságharc idején a Batthyány-kormány igazságügyi minisztere (1848. ápr. 7.–szept. 11.) és a hadi tárcával ideiglenesen mb. minisztere (1848. ápr. 24.–máj. 23.) és az első népképviseleti országgyűlés tagja (1848. júl.–dec.). Az országgyűlés 1848. dec. 31-én gr. Batthyány Lajossal, Mailáth Györggyel és Lonovits Józseffel együtt békekövetként küldte Windisch-Grätz tábornagyhoz. A sikertelen küldetés után visszavonult a közélettől, kehidai birtokán élt. A bukás után a hadbíróság felmentette, mert nem vett részt a Batthyány-kormányt követő debrecemi eseményekben.
Az abszolutizmus idején nem vállalt hivatalt, személye a passzív ellenállás szimbólumává vált. Pestre költözése (1854) után azonban bérelt lakása csakhamar politikai elvbarátai találkozóhelye lett. Részt vett az ún. Országbírói Értekezleten (1861 jan.), majd az országgyűlésen a Felirati Párt vezére (1861. ápr.–aug.). Két felirati beszéde és ún. óvása a 19. század magyar történetének kiemelkedő szónoklata, Deák politikai pályafutásának egyik csúcsteljesítménye (1861. máj. 13. és 1861. aug. 8.). Az országgyűlés feloszlatása után továbbra is az 1848-as elvekhez ragaszkodott. A Pesti Hírlapban megjelent híres „húsvéti cikkében“ már a birodalmi és a nemzeti érdekek összehangolását hirdette meg (1865. ápr. 16.).
Az 1865–1868. évi országgyűlésen a róla elnevezett ún. Deák-párt vezetőjeként az uralkodóval való kiegyezést („kiegyenlítés“) szorgalmazta. Legnagyobb műve az uralkodó és a magyar nemzet közöti kiegyezést deklaráló 1867. évi XII. tc. előkészítése, amely Magyarország és az osztrák örökös tartományok közjogi viszonyát, mint dualizmust szabályozta. A törvényt sikerrel védte meg az emigráns Kossuthtal, valamint a Deák-párttól időközben elvált szélsőbal (gr. Tisza Kálmán, Ghyczy Kálmán) képviselőivel szemben: jóllehet tisztességét nem vonták kétségbe, mégis jogfeladással, a forradalmi vívmányok elárulásával vádolták meg. Kortársai kompromisszumképessége és politikai érzéke miatt később „a haza bölcsének“ nevezték.
Irodalom
1803. október 17-én született a „haza bölcse”, a „nemzet prókátora”, a „legnagyobb magyar” – Deák Ferencről nehéz újat mondani. Mai történetünk főhőse is hasonlóan lehetett ezzel több mint száz évvel ezelőtt. Mikor 1876 telén elhunyt Deák, utols ó útjára tömegek kísérték. Úgy búcsúztatták, mintha maga a császár halt volna meg. Érdemei elévülhetetlenek a kiegyezés létrejöttében, megfontoltsága, kompromisszumkészsége és humora már saját korában legendává tette. Sírja fölé hatalmas mauzóleumot emeltek, amely ma is áll a Fiumei úti Sírkertben. A nemzet meg akarta őrizni emlékezetében, így egy évvel halála után pályázatot írtak ki egy Deákot ábrázoló szobor elkészítésére. Három pályamű érkezett, mindegyik a kor egyik legfoglalkoztatottabb szobrászától, bizonyos Huszár Adolftól. Az ő nevéhez köthető többek között a felemelt kezű Petőfi Sándor és Eötvös József megörökítése is. Deák Ferenccel azonban meggyűlt a baja. Nem csak a bronztömb volt nehéz, amelyből kifaragta az ülő Deákot – legalább ekkora súllyal nehezedett a művész vállára a haza bölcsének kultusza. Évekig dolgozott az alakon, és az egyébként is érzékeny művészt egyre inkább gúzsba kötötte a közönségnek való megfelelni akarás. Eleve szokatlan volt ugyanis egy ekkora hatású személyt, egy igazi államférfit ülve ábrázolni. Huszár olyannyira igyekezett, hogy gyakorlatilag összeroppant a feladat súlya alatt: művét nem tudta befejezni, mindössze negyvenhárom éves korában meghalt – ma azt mondanánk, a stressztől. A szobrot annak mellékalakjaival és talpazatával két év múlva avatták fel, a befejezésben Keszler Adolf, Mayer Ede és Schickedanz Albert vettek részt. A 9 méter magas szienit talpazaton ülő 4,7 méter magas Deákot ma is megcsodálhatjuk a Széchenyi téren.
Élő Emlékezet
a képek forrása: mek.oszk.hu