Rövid leírás
Tudatosan készülvén a proletárfestő szerepre, stílusa kialakításában tudatos módon korszerű kifejező formát keresett, s ezt az európai progresszív művészeti áramlatok tanulmányozásával, kezdetben a racionális szerkezeti szellemű kubizmusban (Georges Braque, Pablo Picasso, Juan Gris, Albert Gleizes) találta meg. A kubizmus szintetizáló periódusának síkra vetítő módszerét az emberábrázolás hagyományos eszközeivel, valamint a munkásmozgalom ismert attribútumaival egyesítette (Ezüstkovácsok, 1931; Sakkozó, 1932; Olvasó munkás). Az 1930. és 1931. évi Kovács (Ákos) Szalonban (magánlakás-kiállítóterem) bemutatott, valamint az 1930-as évek elejéről származó művei a térábrázolás, a külső és belső tér harmonikus összefogásának, ill. a konkrét személytől elvonatkoztatott portréábrázolásának problematikáját (Dési templom, Nyitott ablak, Erkélyajtó, Borivó, Szalmakalapos paraszt körtével stb.) vizsgálják. Tömeg c. nagyméretű rajzaiban és temperával festett rejtett önarckép sorozatában önmaga és az osztályharcos tömeg összetartozásának kifejezésére törekedett.
Az 1930-as években a racionális-intellektuális szerkesztésmódot gazdagabb, árnyaltabb térábrázolás és színkezelés váltotta fel. Az 1934. évi KÚT-kiállításon bemutatott Déli pihenő c. képe a kubizmuson túllépő, oldottabb festőiség hírnöke. A Fecske utca (1934), a Kubikusok (1935) c. festményeiben az emberi kérdésekre erőteljesebben rezonáló, közvetlenebb hangon felelt. 1936-tól kezdve művészete expresszionista tendenciát nyert, dinamikusabbá vált, a festői elemek túlsúlya került előtérbe. Munkássága további alakulásában, gyors tempójú festői fejlődésében betegsége, kiújuló és elhatalmasodó tüdőbaja is szerepet játszott. A budakeszi Erzsébet Szanatórium betegeként 1935-től másfél évig a szanatórium környékét, a megfigyelt természeti változásokat nagyméretű szénrajzokon örökítette meg (Budakeszi farakások, Csonka fák egy szakadék szélén, 1936). Betegsége, s az adott kor magyar társadalmának keserű élményei az expresszionizmus, ill. a „konstruktív expresszionizmus” irányába fordították művészetét.
1938-ban az Ernst Múzeumban megrendezett kiállításán legújabb képeit a szerkezeti hangsúly mellett a vonalak tört ritmusa, dinamikusság, zaklatott ecsetkezelés, izzó színvilág, drámai erő jellemzik (Keserves, Napraforgó a tájban, Viharmadarak). A Kucsmás paraszt, a Szalmakalapos önarckép és a Dinamikus táj c. művein fájdalmas feszültség, dac, keserűség, lázadó indulat kavarog. 1938 nyarán Ortutay Gyulával a Nyírségbe, Bátorligetre utazott. Vázlatai alapján született jelentős arcképe, a Fedics Mihály portréja, majd rajzaiból Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél c. könyvének illusztrációi. 1939-ben készült a Hollókői temetés c. műve. Az 1930-as évek végén műveit a megtalált új hang, puhább, lágyabb kontúrok, a szürke jelenetek izzóvá transzponálása jellemezte (Péter-Pál után, 1937/1938; Naplemente, 1938; Kilátás a rákoscsabai házakra, 1938; A város peremén, 1942). 1942-ben és 1943-ban Erdélybe látogatott. Élményeit a Dési temető, a Szamos a nyúlgátakkal, valamint a Bivaly a borjával, Pásztorlány a bivalyokkal, Bivalyfürdető c. utolsó műveiben örökítette meg. Utóbbi műveiben a hétköznapinak tűnő jelenségek fenyegetettségét megrázó erővel, oldott festőiséggel érzékeltette.
(A kép forrása: elib.hu)