Rövid leírás
A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Néprajzi Tárának kisegítő gyakornoka, gyakornoka (1906–1919); közben Romániában (1917– 1918) és Törökország kis-ázsiai részén tett hosszabb tanulmányutat (1918–1919). Az MNM Néprajzi Tárának igazgató őre (1919–1934). A budapesti tudományegyetemi közgazdaság-tudományi kar magántanára (1926–1939), egyúttal a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára (1933–1934), a Néprajz Tanszék ny. r. tanára (1934–1939). Az Országos Táj- és Népkutató Központ vezetője (1938–1939).
A magyar néprajztudomány egyik legjelentősebb alakjaként, iskolateremtő egyéniségeként, elsősorban a magyar nép anyagi műveltségének kutatása terén ért el alapvetően új, nemzetközileg is kiemelkedő eredményeket. A néprajzi vizsgálódásban felismerte a történeti módszer és szemlélet jelentőségét, amelyet kutatásaiban következetesen alkalmazott, elsőként vonta be a levéltári forrásokat is a néprajzi kutatásba. Alapvető munkát végzett az addig feltárt néprajzi anyag történeti szempontú rendszerezése terén. Fontosak településvizsgálatai, a népi gazdálkodásra, a népi építkezésre és a népviseletre vonatkozó kutatásai. Kutatásainak egyik legfontosabb eredménye a sajátos, az európai szisztémától teljesen elütő, kétbeltelkű, szálláskertes településtípus felfedezése. (Már egyetemi doktori értekezése is településtörténettel foglalkozott: Nagykun tanya [1910]). A letűnt alföldi pásztoréletet a maga teljességében tárta fel Nagykunsági krónika (1922) c. műve, amely a magyar néprajztudomány klasszikusa (a mű Móricz Zsigmond több írását is megihlette).
(A kép forrása: Wikipédia)