Rövid leírás
Kecskeméten (1836–1838), Nagykátán lelkész (1838–1839), Nagykátán gr. Keglevich Béla nevelője (1839–1840). Abonyban káplán (1840–1842), gr. Erdődy Kajetán nevelője (1842–1844), a bécsi Theresianumban a magyar nyelv és irodalom r. tanára (1844–1847). Hatvani prépost-plébános (1847–1848), csanádi megyéspüspök (1848–1849; 1848. jún. 25-én br. Eötvös József miniszter előterjesztésére V. Ferdinánd megerősítette, de pápai jóváhagyást nem kapott!). A forradalom és szabadságharc idején, mint püspök a Főrendiház tagja, majd elkísérte a kormányt Debrecenbe is, ill. Hunkár Antallal közösen, mint főrendiházi képviselők részt vettek a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezésében (1849. ápr. 14.), s a magyarországi püspököknek a királyhoz való hűségre serkentő pásztorlevele ellenében ellennyilatkozatot tett közzé (1849. ápr. 17.). A Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere (1849. máj. 2.–1849. aug. 11.). A kormányt Szegedre és Aradra is követte, a világosi fegyverletétel után (1849. aug. 13.), elsősorban a Habsburgok trónfosztásában játszott szerepe miatt bujdosni kényszerült, a Haditörvényszék távollétében (in effigie) felakasztotta (Pesten, 1851. szept. 22.). Száműzöttként – többek között – Lipcsében, Párizsban, Montmorencyben, Genovában és Nizzában (1851–1856), majd Brüsszelben élt (1856–1867), ahol elsősorban levéltári kutatásokat végzett. Hazatérése után Szeged (1869) és Budapest-Belváros országgyűlési képviselője (1869–1876; Deák Ferenc halála után, 1876–1878).
Az MTA II. Osztálya elnöke (1870. jan. 15.–1878. aug. 19.). A Magyar Történelmi Társulat ideiglenes elnöke (1867), első alelnöke (1867–1877), elnöke (1877–1878). A Kisfaludy Társaság tagja (r.: 1868).
(A kép forrása: Wikipédia)
Irodalom
A 19. századi magyar történettudomány egyik legjelentősebb személyisége. Műveiben a reformkor nemzeti szellemű és polgári irányú társadalmi-politikai fejlődésfelfogása érvényesült. Írásaiban, monográfiáiban és tankönyveiben a magyar történelem fő tendenciájának a szabadság kivívására és folyamatos megtartására irányuló törekvéseket tartotta. Korának egyik legnépszerűbb írója volt, akinek pályája már átmenetet jelentett a történetírói életút és a történészi hivatás között. Műveiben szépírói igényességre törekedett, a történész feladatának ugyanakkor azt jelölte meg, hogy letűnt nemzedékek életének és munkásságának minden mozzanatát felkutassa, s a forrásokat kellő kritikával kezelje. Fő műve, a négy, hat, utóbb nyolc kötetben megjelentetett A magyarok története (1842–1847), ill. Magyarország történelme (1860–1863 és 1871–1873) a magyar történetírás egyik első klasszikus munkája. Életrajzi monográfiát írt gr. Nádasdy Tamásról, Zrínyi Ilonáról és Fráter Györgyről, feldolgozta az 1514. évi Dózsa-féle parasztfelkelést. Emigrációban kiadott oklevélgyűjteményét Hatvani László álnéven jelentette meg (1857–1859). Hazatérése után elsősorban egyháztörténettel, a magyar katolikus egyház kialakulásának problémáival, Szent István egyházszervezői tevékenységével, ill. a magyar nemzeti szimbólumok kialakulásával foglalkozott. Jelentős szerepet játszott a magyarországi tudományos és közéletben. Kezdeményezte a Magyar Történelmi Társulat megalakítását (1867), majd elvállalta az MTA osztályelnökségét (1870-től). Visszaemlékezései fontos kordokumentumok (Huszonöt év Magyarország történetéből, 1865). Pályája kezdetén verseket, elsősorban dicsőítő költeményeket is írt.