Rövid leírás
A Nemzeti Színház dramaturgja (1949–1950), a Szabad Nép és a Magyar Nemzet külső munkatársa (1951–1953), a Madách Színház dramaturgja (1953–1956), a Magyar Nemzet belső munkatársa (1957–1960). A miskolci, a szegedi és a debreceni színházak dramaturgja (1965–1975); közben az USA különböző egyetemein vendégelőadó (1968–1969).
Nyelvésznek indult, első dolgozatai a szakma elismerését váltották ki, élete végéig megmaradt érdeklődése a mai magyar nyelv sajátosságai iránt, számos nyelvművelő és nyelvészeti népszerűsítő írást közölt. Művészi és emberi útkeresésének, a tudományos és a művészi pálya közti választás nehézségének és az egész generációját sújtó múlttal való megbékélésnek lenyomatai első novellái és regényei (Don Juan éjszakája, 1943; Szellemidézés, 1946). Stílusát, a groteszk elemeket is alkalmazó realizmus, a szellemes, játékos előadásmód jellemzi. Az 1950-es években művészetét igyekezett a politika szolgálatába állítani, ami polgári életformájával és szellemével, sajátos stílusával, valamint a társadalmi valóság iránti érzékenységével való tudatos szakítással járt együtt (Szép élet, 1949; Kőművesek, 1950). A sematizmus programjával leszámoló Budapesti tavasz (1953) c. regénye az életmű folytonosságának helyreállítása, egyben a korábbi művekben kiérlelt hőstípusok segítségével nemzedéki krónikájának folytatása. Kora társadalmi valóságának, konfliktusainak hitelesebb megismerését szolgálták riportkötetei (Hazai tudósítások, 1954). Apjához hasonlóan nagy tehetséggel művelte a rövidpróza legkülönbözőbb műfajait. Novelláit anekdotikus, nosztalgikus hang jellemezte (Irodalmi történetek, 1956; Ferencvárosi szív, 1960), tárcáit, karcolatait Ez-az, avagy a bicikliző tigris (1956) és Nyelvelés c. köteteiben gyűjtötte össze (1964). Epepe (1970) c. regényében az abszurd lehetőségeinek a végletekig való tágításával, egy parabolában igyekezett 1956 élményét feldolgozni. Színműveit, egyfelvonásosait (Bösendorfer, Dunakanyar, Gellérthegyi álmok, Gőz) a Madách Kamara Színház mutatta be.