Rövid leírás
Irodalmi pályáját érettségiző és egyetemista korában írt színikritikákkal kezdte, szerepet vállalt a Thalia Társaság megalakulásában és tevékenységében (1906). Pályája kezdetét Magyarország, Németország, Olaszország és Franciaország közötti sűrű utazások, szellemi tekintetben pedig az ugyanilyen nyugtalan útkeresés jellemzi. Misztikus esszéket és szellemtörténeti irányultságú kritikákat (A lélek és a formák, 1910; Esztétikai kultúra, 1913; Balázs Béla, és akiknek nem kell, 1918), pozitivista szellemben megírt (A drámaírás főbb irányai a múlt század utolsó negyedében, 1908), majd Georg Simmel szociológiai felfogásának jegyében átírt (A modern dráma fejlődésének története, 1911) drámatörténetet, neokantiánus szellemiségű, befejezetlen, halála után kiadott esztétikát (A heidelbergi esztétika és művészetfilozófia, 1975) és hegeliánus regényelméletet (Die Theorie des Romans, 1920; A regény elmélete, megjelent: 1975) alkotott, hasonlóan eltérő felfogásokat tükröző tanulmányok mellett. Szellemi fejlődését valójában az befolyásolta, hogy a berlini egyetemen, Wilhelm Dilthey és Simmel filozófiai előadásait hallgatta, ekkortájt egy kanti típusú művészetfilozófiai rendszer megalapítására tett kísérletet, majd a neokantianizmustól fokozatosan eltávolodva a szellemtörténeten keresztül Hegelig jutott el, de nézeteire Kierkegaard is erősen hatott.
Gondolkodása 1917 őszétől fokozatosan radikalizálódott, a Tanácsköztársaság idején a kommunizmusba és a proletariátusba vetett messianisztikus meggyőződéssé változott, a KMP-ben a Szamuely Tibor vezette balszárnyhoz csatlakozott. A bukás után Korvin Ottóval ő vezette volna az illegalitásba vonuló pártot, de a letartóztatás elől Bécsbe menekült. Bécsi emigrációja idején (1919–1929) az egymással belháborút vívó Kun- és Landler-frakció közül az utóbbi, mérsékeltebb csoporthoz csatlakozott, elsősorban a marxizmus és a nemzetközi munkásmozgalom történetével foglalkozott, 1919 és 1922 között írt tanulmányait összegyűjtő kötetét (Geschichte und Klassenbewusstsein, 1923; ill. Történelem és osztálytudat, megjelent: 1971) a közeli világforradalom hamis illúziója fűtötte. Blum-tézisek címen ismert, 1928-as programjavaslatát a Komintern jobboldali elhajlásként megbélyegezte, önkritikát kellett gyakorolnia, és Moszkvába rendelték.
Az 1930-as években a moszkvai Marx–Engels–Lenin Intézet kutatójaként Marx és Engels esztétikai írásainak rendszerezését végezte, valamint a polgári filozófia 1848 utáni fejlődését, ill. a fasizmus ideológiájának kialakulását vizsgálta. Számos, szektás nézeteit tükröző kritikákat is közölt (ezek magyar nyelven csak halála után jelentek meg: Esztétikai írások. 1930–1945). 1931-ben Berlinbe küldték, hogy teoretikus vitairataival a német proletárírók modernebb, dokumentarista törekvéseivel szemben a Szovjetunió hivatalos irányzatát képviselje. 1933-ban tért vissza Moszkvába, ahol új feladatként az orosz és az európai haladó irodalom kiemelkedő képviselőinek munkásságát tanulmányozta. Bár a Szovjetunióban élt, németül írt, oroszul csak fordításokban publikált. Szovjet emigrációja idején a nyugati kommunista értelmiség szemében a szovjet kultúrpolitika egyik nagyhatalmú képviselőjeként tűnt fel, mivel a nemzetközi expresszionizmus-vitában ő szólalt meg a szovjet hivatalos álláspont nevében. Valójában – a Lityeraturnij Krityik c. folyóirat szűk körén kívül a szovjet irodalmi élet sosem fogadta be, az emigráns német írók körében visszahúzódva élt, de 1941-ben így is letartóztatták, mint „magyar kémet“, Dimitrov és Rákosi közbenjárására bocsátották szabadon.
A Szovjetunióban önálló kötetként csak Isztoricseszkij roman (1936; magyar nyelven: A történelmi regény, 1947) c. műve és néhány oroszra fordított tanulmánya (K isztorii realizma, 1939) és egy füzetnyi magyar válogatása (Írástudók felelőssége, 1944) látott napvilágot. Ekkor kidolgozott nagy realizmus elmélete a klasszikus kulturális hagyomány védelmét jelentette, de súlyosan konzervatív, avantgárd-ellenességgel párosulva. Hazatérése után a budapesti egyetem professzorává nevezték ki, állami vagy párttisztségeket azonban nem kapott. A Szovjetunióban írt, valamint újabb műveinek hosszú sorban megjelentetett kiadásai, a fiatal értelmiség vezető egyéniségeiből alakult Lukács-kör és a szellemileg általa vezetett Fórum c. folyóirat révén azonban a közvéleményben a legnagyobb hatású kommunista ideológusnak számított. Tevékeny részt vállalt a magyar szellemi élet megújításában, a marxista irodalomelmélet és esztétika legfőbb tekintélyének számított. Műveit sűrűn kiadták az NDK-ban, ill. az NSZK-ban, a legtöbb népi demokráciában (a Szovjetunióban nem!), angol, francia, olasz, japán stb. nyelvre lefordították. A Rudas László által kirobbantott, 1949-ben lebonyolított Lukács-vitában a hivatalos irányzat nézeteit jobboldali elhajlásnak minősítette, sajtókampányt indítottak ellene, Fórum c. lapját beszüntették. Önkritikát gyakorolt, s ennek jegyében írt számos tanulmányt az általa korábban kevésbé méltatott szovjet írókról (Nagy orosz realisták. Szovjet irodalom, 1952). Csakhamar visszanyerte azonban korábbi pozícióját Az ész trónfosztása (1954) c. filozófiai munkáját Rákosiék nagy elismeréssel fogadták, 1955-ben fényesen megünnepeltették 70. születésnapját.
A politikától távol tartotta magát, de az 1956-os forradalom idején részt vett Nagy Imre egyik kormányátalakítási kísérletében. Pártfelvételi kérelmére, minthogy Nagy Imrétől nem volt hajlandó elhatárolni magát, nem adtak választ. A különösség mint esztétikai kategória (1957) c. műve még megjelenhetett, de az év derekán meginduló nemzetközi kommunista sajtóhadjárat életműve egészét „revizionista mételynek“ minősítette. Nyugat-Európában viszont – noha a kommunista eszmék és a realizmus melletti állásfoglalásai nem változtak (Wider den missverstandenen Realismus, 1958; megjelent magyar nyelven: A kritikai realizmus jelentősége ma, 1985) népszerűsége rohamosan megnőtt. Fordításai az általa megtagadott fiatalkori műveivel együtt világszerte divatossá váltak. Kéziratait – a hivatalos szervek hallgatólagos tűrésével – csempészúton juttatta külföldre. Egy évtizeden át írt, eredetileg három részre tervezett esztétikai főműve első részének német megjelentetése (Ästhetik. Teil I. Die Eigenart des Ästhetischen, 1963) után a magyar pártvezetés felismerte vele szembeni magatartásának tarthatatlanságát, munkáját magyar nyelven is kiadták (Az esztétikum sajátossága. I–II. köt., 1965), Visszanyerte párttagságát (1967) és helyét a közéletben, tanítványait is rehabilitálták. Élete végén írt nagy terjedelmű filozófiai munkáját (A társadalmi lét ontológiájáról. I–III. köt. 1976) már nem sikerült befejeznie. Ellentmondásosan fejlődő életműve a visszatükröző művészet filozófiai kategóriarendszerének kidolgozásával a 20. századi művészetelmélet legkiemelkedőbb teljesítménye.
(A kép forrása: Wikipédia)