Rövid leírás
Gr. Zichy János lengyeltóti birtokának gazdasági gyakornoka (1860–1862), Jankovich József öreglaki birtokának írnoka (1862–1863), 1863-tól elsősorban írásaiból élt. A Pesti Napló munkatársa, vezércikkírója (1867–1869), a Deák-párti Reform c. napilap alapító szerkesztője (1869–1875), a Pesti Napló szerkesztője (1875–1881), miután megvált a laptól a Budapesti Hírlap alapító szerkesztője (1881–1891), főszerkesztője (1891–1925), egyúttal a laphoz tartozó Divat Ujság, Gyermekdivat, Patyolat c. divatlapok és a Kakas Márton c. élclap kiadója. A Tanácsköztársaság idején túszként fogva tartották (1919). A budapesti Népszínház alapító igazgatója (1875–1881). A Főrendiház örökös tagja (1903–1918). A Kisfaludy Társaság tagja (1869), a Petőfi Társaság t. tagja.
Pályafutását költőként kezdte, első írásait a soproni gimnáziumban, az általa szervezett magyar nyelvű önképzőkörben olvasta fel (1859). Később novellákkal próbálkozott, majd Lengyeltótiban, gyakornokoskodása idején kezdett el színdarabokat írni, amelyeket aztán műkedvelő színészekkel elő is adatott. Első drámája (V. László, 1864), majd első, korai színpadi sikere (Aesopus, 1866) után br. Kemény Zsigmond ajánlotta Budapestre, a Pesti Naplóhoz. Első drámái a századforduló szecesszióját előkészítő újromantikus történelmi tragédiák voltak: szép színpadi nyelven, klasszikus, gördülékeny jambusokban íródtak. Hangvételük eltért az akkortájt megszokott, Szigligeti Ede és kortársai által ismert szabatos népszínművek stílusától. Br. Kemény Zsigmond elsőként ismerte fel Rákosi drámáinak jelentőségét, azért hívta a Pesti Naplóhoz, hogy színművek írására anyagilag független helyzetet teremtsen Rákosi számára. Színművei később az újromanticizmuson belül a shakespeare-i hagyományok felújítását követték (A szerelem iskolája, 1874), később megpróbálkozott a népszínmű népdrámává történő továbbfejlesztésével (Magdolna, 1884). Legjelentősebb művei magyar történelmi drámák (Endre és Johanna, 1885; István vezér, 1891), ill. a Tágma királyné (1902), a Shakespeare korában népszerű ún. rémdrámák (= Titus Andronicus) parafrázisa. Színigazgatóként elsősorban a népszínművek színre állítását kezdeményezte, majd ennek hanyatlása után az operetteket hangsúlyozta: célja a magyar színészet erősítése volt a német rovására. Számos operaszöveget írt, ill. fordított magyar nyelvre, lefordította Shakespeare több színművét is (pl.: Ahogy tetszik, Tévedések vígjátéka, Velencei kalmár stb.).
Újságíróként megindította a 19. század vége–20. század eleje egyik legjelentősebb magyar napilapját, a Budapesti Hírlapot, amelyet évtizedeken át a konzervatív újságírás iskolájának tekintettek. Az újság csakhamar a közönség egyik legolvasottabb napilapja, a nemzeti eszmét leginkább szolgáló újságja lett. A Budapesti Hírlap Rákosi érdemeként meghatározó politikai tényezővé vált, a vállalkozást pedig idővel valóságos sajtóbirodalommá fejlesztette: divatlapot, gyermeklapot ún. krajcáros esti lapot (= bulvár) indított. Vezércikkeivel, tanulmányaival az 1860-as évektől szinte észrevétlen a magyar kultúrpolitika meghatározó, idővel megkerülhetetlen személyiségévé vált. Írásaival a Monarchia súlypontja Budapestre helyezését kezdeményezte, erőteljesen szorgalmazta a birodalom nemzetiségeinek magyarosítását, gyakran cikkezett egy harmincmilliós magyarságról.
(A portrékép forrása: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/39/R%C3%A1kosi_Jen%C5%91.jpg)