Nemzeti Sírhelyek

Tahi Antal

EIhagyott örökre bennünket egy derék, kedves művész, a kiért őszinte könnyeket hullatott mindaz, aki csak ösmerte. Szép talentum, finom és fejlett művészi érzék, nemes becsvágy, széleskörű tudás, nagy sokoldalúság, szinte túlzott szerénység, páratlan becsületesség, szigorú tárgyilagosság, tántoríthatatlan igazságérzet, szorgalom és ritka kötelességtudás, önzetlenség, nemes szívjóság, szelíd béketűrés, hűséges ragaszkodás és mindezek mellett az önismeretnek emberileg elérhető, legmagasabb foka – ezek voltak azok a tulajdonságok, a melyekből az ő vonzó egyénisége összealakult, s a melyekkel ellenállhatatlanul magával ragadott mindenkit, a kinek csak alkalma volt az ő szürke és igénytelen külseje mögött rejlő gazdag lelkivilágába betekinteni. Fokozta egyéniségének lebilincselő voltát az, hogy mindezek a ritka erények oly szerényen, a kérkedésnek legcsekélyebb látszata nélkül nyilatkoztak meg benne, hogy azok, a kik csak futólag érintkeztek vele, zárkózott lénye és föllépése után ítélve nem is sejthették a becses és ritka emberi tulajdonságoknak azt a gazdag kincsesházát, mely kollegáit, barátait és tanítványait a szeretet és tisztelet legszorosabb kapcsaival fűzte hozzá. Talentuma és művészi rátermettsége jóval felülemelték őt az átlagos művészek középszerűségén, s hogy ennek, nemes becsvágyának és nagy szorgalmának ellenére sem tudott a legelsőrangú művészek sorába emelkedni, annak  – szerénységén és gyenge fizikumán kívül, mely a fárasztó rajztanárság mellett nem engedte, hogy tehetsége szárnyait a maguk teljességében kibontsa – egyik főoka az lehetett, hogy nemcsak hogy mindenkor teljesen tisztában volt tehetsége határaival, de tán még kelleténél csekélyebb is volt az önbizalma, a mi útját szegte annak, hogy nagyobbszabású föladatokkal próbálkozzék, a melyeknek csírái pedig állandóan ott szunnyadtak a lelkében.

Tahi Antal 1855 szeptember 2-ikán Budán született. Apja mint katonatiszt, gyakori áthelyezéseknek volt kitéve s így fiát kénytelenségből fölváltva Budán, Kassán, Pécsett és Nagykanizsán iskoláztatta. Tizennyolc éves volt, mikor gyermekkora óta érzett hajlandóságát követve beiratkozott az országos mintarajziskolába, hol mint néhai Greguss János és Székely Bertalan növendéke, teljes öt esztendőt töltött. 1878-ban Münchenbe ment, rövid ott-tartózkodás után azonban visszatért Budapestre és 1881-től 1885-ig Lotz Károly oldalán folytatta tanulmányait, aki iránt élete fogytáig rajongó szeretettel és hálás tisztelettel viseltetett. Később egy esztendőt töltött Munkácsynál, s onnan visszatérve állandóan Budapesten telepedett meg és a II. kerületi polgári leányiskolában tanári állást is vállalt, melyet mindaddig, míg betegsége erőt nem vett rajta, lelkesedéssel és buzgalommal töltött be. Ez alatt az idő alatt nyári szünidejét utazásokkal töltötte, több ízben bejárta Németországot, Dél-Franciaországot, Spanyolországot, Algírt, Olaszországot, ahonnan mindig gazdag benyomásokkal, gondos tanulmányokkal és vázlatokkal megrakodva tért haza.

Első kiállított műve, a „Szalmaszállító hajó“ az 1881. évi őszi tárlaton szerepelt és mindjárt vevőre is talált. Ettől az időtől fogva Tahi Antal egyik legszorgalmasabb résztvevője volt az összes budapesti és vidéki tárlatoknak, sőt régebben még a párizsi Salon kiállítói között is több ízben szerepelt. Az olajfestést és akvarellt, a tollrajzot és a rézkarcot egyforma kedvvel kultiválta és fölváltva arcképeket, életképeket és tájképeket festett és illusztrációval is foglalkozott. Különös rajongással tanulmányozta a természetet, s akár a tenger partján, akár a Kárpátok közt, akár a kalászos magyar rónán vagy a Duna hegyes-dombos vidékein járt, mindenütt nagy áhítattal és szeretettel iparkodott a természet intimitásait ellesni, s életének úgyszólván minden lépésében és cselekedetében csaknem kizárólag művészi érzések és szempontok vezérelték, úgy hogy bízvást elmondhatjuk róla, hogy egész életét a szép kultuszának, az erkölcsi és a művészi szép szolgálatának szentelte.

Bár az olajfestés és az illusztráció terén is szép sikereket ért el, legnagyobb erőssége mégis az akvarell volt, amellyel maga is a legnagyobb szeretettel és kedvvel foglalkozott. Ezen a téren sokat tanult a belga és az angol akvarellistáktól, a kiknek diszkrét színpompáját s erőteljes és mély tónusait ritka intuícióval sajátította el. A múlt évben érte el az akvarellben legnagyobb sikerét, amikor „Alkony“ című vízfestményét egyhangúlag az Esterházy-díjjal tüntették ki és az állam számára meg is vásárolták. Élete utolsó évében teljes erővel ráadta magát a rézkarcolásra, amelynek mindenkor lelkes híve volt, s alig akadt a magyar művészek közt tán egy is, aki oly őszinte örömmel üdvözölte volna a Magyar Grafikai Egyesület megalakítására a múlt évben megindult mozgalmat, mint éppen ő. Sajnos, régi kedves eszméjének a megvalósulását már nem élhette meg.

Egész életében rendkívül sokat dolgozott. Nem is szólva magántulajdonban lévő műveinek hosszú sorozatáról, „A gépgyárban“ című olajfestményével az 1885-iki országos kiállításon nagy érmet nyert, „Karácsonyest“ című festményét az 1896. évi ezredéves kiállításból az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat vásárolta meg valamelyik vidéki múzeum számára s ugyanerre a képére elismerő oklevelet is nyert. „Jó hírek“ és „Nyári est“ c. olajfestményei a király tulajdonában vannak, két vízfestménye a fiumei Museo Civico-ban látható, „Kútvölgyi részlet“ c. képét, s a „Jánoshegy“ c. nagyobb olajfestményét pedig a múlt évben Budapest székesfőváros váltotta magához.

Három évvel ezelőtt kezdett betegeskedni, de egészen a legutóbbi időkig senki sem sejtette, hogy a halál csíráját hordozta magában. Lassanként visszavonult kollegáitól, akiknek nem akart terhére lenni betegségével, lemondott a Magyar Képzőművészek Egyesületénél több éven át viselt titkári állásáról, tanári székéből pedig kénytelen volt magát rövidebb-hosszabb időre szabadságoltatni, szóval úgyszólván napról-napra föloldozott egy-egy kapcsot, mely őt a világhoz, az élethez fűzte, és csöndes budai lakásában, amennyire állapota engedte, teljesen a zajtalan munkának szentelte magát. Művészete mellett tanult és olvasott szakadatlanul. Széleskörű nyelvismeretei – a magyaron kívül beszélt és jórészt írt is németül, angolul, franciául, spanyolul és olaszul – lehetővé tették neki, hogy a nagy kultúrnemzetek irodalmával eredetiben megösmerkedjék.

Ecsetjén és karcoló tűjén kívül még tollával is szolgálta a magyar művészet ügyét. Évek óta volt a londoni Studio és a müncheni Die Kunst Für Alle állandó budapesti levelezője, s kevéssel halála előtt még értékes tanulmányt írt a Studio nyári számába a magyar rézkarc fejlődéséről. Egyebek közt neki is kétségkívül nagy érdemei vannak abban, hogy a magyar művészetet immár a külföldön is mind alaposabban kezdik ismerni, megbecsülni és méltányolni. Most, augusztus 20-ika táján hirtelen ágynak esett, melyből nem is kelt föl többé, és augusztus 31-én tíz napi szenvedés után meghalt. Éppen 47-ik születésnapján, szeptember 2-ikán temették el gyászoló kollegáinak, barátainak és tanítványainak őszinte részvéte mellett.

Szerény és visszavonult ember, a csöndes, de komoly munka napszámosa volt teljes életében. Szerénységéhez hű maradt halálában is. Mikor érezte, hogy többé dolgozni nem tud, nagy csöndben elment, nem akarván senkinek terhére lenni, s most messze a budai hegyek között, a farkasréti temető egyik félreeső zugában alussza örök álmát, meg nem érdemelt, de sztoikus nyugalommal tűrt szenvedései után. A vészét egyik szerény, de legderekabb munkását, művész- és tanártársai felejthetetlenül kedves kollegát, barátai pedig aranytiszta jellemű és hűséges jóbarátot veszítettek és sirattak el benne…

Intim munkálkodásának bemutatására ebben a számban közöljük az elhunyt művész egy ceruzarajzát, a melyet tavaly Taorminában készített és két rézkarcát, a melyek talán legutolsó művei. Éppen ennek a szép grafikai műfajnak buzgó műveléséhez akart fogni, a midőn betegsége hirtelenűl súlyossá lett.

Az elhunyt művésznek festményei iránt különben feléledt az érdeklődés a közönség körében is. A Nemzeti Szalon őszi kiállítása bemutatott néhányat, s úgy tudjuk, hogy a Műcsarnokban alkalma lesz a publikumnak Tahi Antalnak gazdag és értékes művészi hagyatékát egybegyűjtve látni. Baráti kezek fogják ezt rendezni, kegyeletes emlékül.

Ambrozovics Dezső

(Művészet, 1902. 5.)