Rövid leírás
Nádasdon (1791. jan.–ápr.), Salomvárt (1791. ápr.–okt.), Iváncon (1791. okt.–1792. jún.), Zalaegerszegen káplán (1792. jún.–1793. okt.). A szombathelyi filozófiai iskolában (= szombathelyi líceum) a filozófia, a betűszámvetés (= matematika), a méréstudomány és légméréstan (= geometria, aerometria), az „erőmívtudomány” (= dinamika) és az építészet r. tanára (1793–1812); közben Bécsben, medgyesi Somogyi János tanácsos gyermekeinek nevelője (1804–1806). A szombathelyi líceumot 1793-ban alapították, a líceum a középiskola és az egyetem közötti kétéves iskolát jelentett, a diákok matematikai és filozófiai tudományokat tanultak. Szombathelyen, a tanítás mellett egy pedagógiai reformtervet is kidolgozott, amelyben a humanisztikus nevelés helyett inkább a természettudományos nevelésre helyezte a fő hangsúlyt: az első évben, az oktatásban az egyetemes és a magyar történelem, valamint a matematika, a második évben a fizika, a természetrajz és a gazdaságtan kapott volna kitüntetett helyet. A szünidőkben, tanártársaival és diákjaival hosszabb utazásokat tett a Balaton északi részén, Torontál vármegyében, Észak-Magyarországon stb., ahol régészeti és numizmatikai szenvedélyeinek is élhetett. Kresznerics Ferenc húsz éven át volt a líceum tanára, személyi okok miatt kellett távoznia az intézetből. Ság (= Alsóság) plébánosa (1812–1831).
Fő műve a Magyar Szótár Gyökérrenddel és Deákozattal (1831) c. gyökszótár, amely az ún. gyökelmélet alapján készült. A gyökelmélet lényege, hogy a szavak az utólag kikövetkeztetett, általában egy tagú gyökök (alaptövek) alapján fejlődnek, s e gyökök alapján, hangtani és egyéb változásokkal alakulnak ki a napjainkban is használt szócsaládok. A gyökelmélet alapján készült lexikon nem a szavakat, hanem a gyököket (= szótöveket) sorolta betűrendbe, a kiemelt gyökér után egy bokorba gyűjtötte a szó képzett változatait, amelyeket „deákozatokkal” (azaz latin megfelelőkkel) látott el vagy magyarázott, utána pedig közölte a szó történeti vagy/és tájnyelvi változatait. Szótáríróként a nyelv „geniusát” akarta feltárni, ez pedig csakis a szó gyökerének a feltárásával, mai szóval: a szótövek szócsaládokba rendezésével érhető el. A gyököket követték a törzsökök, vagyis azok a szavak, amely már némi „nevekedést vettek fel”, azaz a két vagy három, esetleg több szótagból álló képzett szavak, ezeket követte elő- vagy végössznevek, azaz a továbbképzett szavak, logikailag összetartozó kifejezések, egyéb jelentéscsoportok, amelyeket összességében „gyökéraljának” nevezett. Az egész szótár a saját olvasmányaira, emlékeire és egyéb élményeire épülő, magas szinten kidolgozott, morfológiai rendszert jelentett, ahol a rendszert alkotó szócikkek között rendkívül erős a kohézió. Szótárának ugyanis alapvetően két fő forrása volt: 1. saját könyvtárában található könyvek, kéziratok, nyomtatványok, stb. amelyeket az Analectában szorgalmasan, élete végéig kijegyzetelt és kivonatolt és 2. az élő nyelvhasználat, a társalgási nyelv, ill. az azt kiegészítő, általa hallott tájnyelv. (Valójában minden címszavába tkp. személyes tapasztalatait, olvasmányélményeit is beleszőtte. Sőt, az élő beszéd különös szavait, kifejezéseit is gyűjtötte: pontosan felrótta, hogy egy-egy érdekesebb szót, kifejezést, jelentésárnyalatot, hol, mikor és kitől hallott.) A Magyar Szótár a 19. század első felének egyik legjelentősebb vállalkozása, a két kötetes munka – becslések szerint – több mint 80 000 szót mutatott be, a szavak sajátos összefüggéseivel.