Rövid leírás
Római katolikus családban született Friedrich János gyógyszerész és Wagner Erzsébet gyermekeként. A pozsonyi főreáliskolában érettségizett, majd a budapesti ill. a charlottenburgi műegyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd a budapesti és berlini egyetemen jogot hallgatott. Kezdetben Berlinben dolgozott főmérnökként, majd 1908-ban Mátyásföldön előbb gépjavító műhelyt, majd vas- és felvonógépgyárat alapított, amelyet 1920-ig birtokolt.
1912-ben belépett a Függetlenségi és 48-as Pártba és kapcsolatba került a szabadkőműves-mozgalommal is. 1914-ben Károlyi Mihály társaságában az USA-ba utazott, a visszaúton Franciaországban a háború kitörése miatt rövid időre internálták. Az első világháború során tüzérfőhadnagyként, de valójában gépkocsizó parancsőrtisztként szolgált, az Önkéntes Királyi Magyar Automobiltestület tagjaként. Az őszirózsás forradalom idején az ún. "lánchídi csata" (1918. október 28.) egyik hangadója, sebesültje, a Károlyi Mihály-kormányban, majd a Berinkey-kormányban a hadügyminiszter politikai államtitkára (1918. november–1919. január). A Tanácsköztársaságidején mint az egyik ellenforradalmi csoport vezetőjét letartóztatták, de megszökött.
A proletárdiktatúra alatt ellenforradalmi szervezkedést vezetett a Zala megyei Mindszenty József, Szmrecsányi György és Fangler Béla helyi mozgalmával közreműködvén; 1919. augusztus 6-án a Fehérház Bajtársi Egyesület elnevezésű ellenforradalmi csoport vezetőjeként a megszálló román csapatok beleegyezésével letartóztatta Peidl Gyula szakszervezeti kormányának tagjait, és megalakította saját, ideiglenes kormányát. József főherceg megbízása alapján 1919. augusztus 7-étől 1919. november 24-éig miniszterelnök, egyben kereskedelemügyi és belügyminiszter is. Rövid miniszterelnöksége alatt folytatta a Tanácsköztársaság rendelkezéseinek érvénytelenítését, és megalkotta az új választójogi rendeletet (1919. évi 5895/1919 ME), amely 1922-ig maradt hatályban. Az antant és a budapesti román megszálló csapatok nyomására november 24-én lemondott.
Az 1919 végén alakult Keresztény Nemzeti Párt elnöke lett, amely a nemzetgyűlési választásokra egyesült a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával (KNEP).
Ekkor még olyan illúziókban ringatta magát, hogy az antant egyre gyengül, „feltétlenül letűnőben van”, formálódik vele szemben „a letiport, talán a becsapott, félrevezetett nemzeteknek az új szövetsége”, amelyeknek a sora „a németektől az arabokig” terjed, „a világháborúnak még távolról sincs vége”, „átkozott az a kéz, amely aláírja a békeszerződést”.
1919. novemberétől 1920. március 15-éig az ún. koncentrációs kormányban, a Huszár-kormányban hadügyminiszter. 1920–1930 között különböző ellenzéki pártok élén országgyűlési képviselő. 1920 áprilisában kilépett a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából és külön pártot alapított, amely 1922-ben egyesült Andrássy csoportjával és felvette a Szövetkezett Keresztény Ellenzék nevet. Az 1920-as évek elején megalapította a „szittyák tábora” elnevezésű szélsőjobboldali szervezetet. Az 1920-as választásokon Budapest belvárosi kerületében szerzett mandátumot Wekerle Sándorral szemben.
1921-ben a Tisza-gyilkosságban való részvétel gyanújával rövid időre letartóztatták. A Tisza István meggyilkolását feltáró Tisza-per miatt saját kérésére felfüggesztették mentelmi jogát, és mint felbujtót hallgatták meg, de az ellene emelt vádat ejtették. Demény Pál szerint ő volt az, aki közvetítőkön keresztül a Tisza István elleni harmadik merénylet (1916) elkövetőjének, Lékai Jánosnak a revolvert adta. Károlyi Mihály visszaemlékezéseiben őt tartotta a Tisza-gyilkosság értelmi szerzőjének. Ennek ellenére kormányában hadügyi államtitkári posztot biztosított neki.
1922-ben az újjáalakult, erősen ellenzéki Keresztény Nemzeti Párt (Andrássy–Friedrich párt) budapesti déli listájának vezetőjeként, 1926-ban a Keresztény Gazdasági Párt színeiben, 1928-ban a budapesti déli kerület egyéni képviselőjeként nyert mandátumot, 1931-ben és 1935-ben a budapesti északi választókerület egyéni képviselője lett. Képviselősége alatt a Pesti Napló-ba több, a kormányt támadó, jellegzetesen ellenzéki vezércikket is írt. 1938-ban már nem szerzett mandátumot, kikerült a politika élvonalából. 1939-ben a parlamentbe sem került be.
1951-ben mint politikus már elfeledettnek számított, de júliusban mégis letartóztatták Grősz József koncepciós perének kapcsán, majd augusztusban a budapesti Fővárosi Bíróság a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésének és vezetésének hamis vádjával 15 évi börtönbüntetésre ítélte, amelyet szeptemberben a Legfelsőbb Bíróság jogerőre emelt; augusztusban a váci börtönbe szállították, ahol november 25-én meghalt. Az 1990-ben hozott törvény alapján büntetését semmisnek nyilvánították és rehabilitálták.