Rövid leírás
Lukács Pál brácsaművész, hegedű- és énektanár 1919 április 27-én született Budapesten. Már gyermekkorában kitűnt muzikalitása. A Zeneművészeti Főiskolán 1934 és 1943 között tanult és végzett hegedű és ének szakon. Akkoriban a hegedű szakosoknak egy évig kötelező volt brácsáznia. Ebben az időben megszereti ezt a hangszert. Nagy hatással volt rá Lionel Tertis, a század első felének egyik legnagyobb brácsaművésze, akitől: Bach Chaconne-ját végighallgatva a Vigadó kistermében, annyira magával ragadja hangszere hangjának bensőséges volta, hogy életcélul tűzi ki maga elé a méltatlanul mellőzött brácsa népszerűsítését.
1946-ban lett a főiskola tanára, egy évig éneket tanított, 1947-től pedig a brácsa főtanszak vezetője lett. 1972-től rektorhelyettes, 1975-től az Ének tanszék vezetője volt. Tanári munkájával kapcsolatban nyilatkozta róla Erdélyi Miklós karmester: „…amikor tanított, tele volt derűvel, az élet szeretetét, a szépségben való hitet, az optimizmust árasztotta magából.”
Brácsaművészként 1936-tól volt tagja az Operaház zenekarának tagja lett, 1947-től 1976-ig pedig az együttes szólóbrácsása volt. 1948-ban díjat nyert a genfi Nemzetközi Zenei Versenyen. Szólóban és kamarazenekarban is sokat koncertezett Magyarországon és külföldön is. 1964 és 1978 között vendégprofesszor volt a Weimari Nemzetközi Zenei Szemlén. Elnökségi tagja volt a Magyar Zeneművészek Szövetségének.
Működésével „emancipálta” a brácsát Magyarországon, a Zeneakadémián a hegedű szak melléktárgyából választható főszakká tette; kora hazai zeneszerzőit hangszerére írott darabok sorára ihlette.
Díjai, elismerései:
Kiváló Munkáért díj (1948); Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1950); Érdemes művész (1952); Kossuth-díj, III. fokozat (1965); Kiváló művész (1971); A Magyar Állami Operaház örökös tagja (1991, posztumusz).
„Bartók, Walton, Dávid Gyula, Kadosa Pál, Stamitz, Christian Bach brácsaversenyeinek nagyszerű előadásaira emlékszem. Nem volt könnyű őt kísérni. Romantikus alkatú művész volt, a romantika túlzásaitól nem volt mentes a játéka, de a természeti jelenségekhez hasonlóan, ezek a túlzások is szervesen az egyéniségéből fakadtak” – mondta róla Erdélyi Miklós karmester.
„Már-már boszorkányos az, amit ő alig egy arasznyi vonóhosszúságon véghez tud vinni: olyan bonyolult figurációkat, amelyekről azt hinné az ember, hogy nagy erőfeszítés nélkül nem végbevihető. S íme, leheletszerűen suhannak bele ezek is a levegőbe. Úgy hegedül, mint amikor a gyermek karikázik, azzal a kedvvel, könnyűséggel és mulatsággal. A német ezt úgy nevezi: Spielfreudigkeit – írja egy hangversenye kapcsán Füst Milán. „Mindenekelőtt. ő nem úgy játszik hangszerén, mint a hegedűsök. Hangszere lágy tónusú. s ő még lágyabb. Hangszere sohasem olyan éles hangú, mint a hegedű tud lenni, de ő nem is akar semmi effélét, vagyis ő sosem követeli a brácsától, hogy úgy szóljon, mint a hegedű. Tökéletesen odaadta magát hangszerének s azoknak a lehetőségeknek, amelyek belőle származhatnak. Egész lelkével csügg azon a halk melegségen, azokon a leheletnyi finom árnyalatokon, amelyek hangszeréből elővarázsolhatók.”