Rövid leírás
Elszegényedett református kisnemesi származású család sarja. Szülei Erdélyi Mihály (*1770. – †Nagykapos, 1832. november 29.) földműves és Kováts Zsuzsanna (*1769. – †Nagykapos, 1841. szeptember 17.) voltak. Atyja művelt ember lévén, néhány könyvből álló kiskönyvtárt tartott, maga is írogatott vallásos verseket és esténként zsoltárt és népdalokat énekelgetett családja körében, fiát is maga vezette be a tanulásba. Fiát annak hétéves korában beadta a helybeli iskolába, mely progimnáziumként is szolgált és itt különösen a latin nyelvben oly előmenetelt tett, hogy három év múlva (1824) szintaxista lehetett a sárospataki kollégiumban, ahol egész iskolai pályáját végezte, közben két ízben hagyván azt oda, hogy magántanítással kereshessen annyit, amennyire iskolai évei alatt szüksége volt.
1830–1831-ben Szabolcsban Kemecsén Répásy János gyermekei mellett, 1833–1834-ben a felső-zempléni Cselejben cseleji Kolosy József udvarházában tanított és itt tanulta meg a német és francia nyelvek alapját. 1831-ben subscribált (a felső osztályokba lépett); 1832-ben a kollégium falain belől alapított Ifjú-egyesületbe vették be, melynek egyik legmunkásabb tagja lett. Iskoláit 1835-ben végezve, Berzétére (Gömör megye) ment Máriássy Zsigmond fia mellé nevelőnek; e családnál öt évet töltött; időközben, a fiúnak Sárospatakon tanulása alatt, ő a jogot hallgatta és a nyári hónapokban Pesten is tartózkodott. Ez időben lett neve ismeretes az irodalomban és az akadémia dicséretével is találkozott. Az irodalommal foglalkozván, nem feledkezett meg az élet gondjairól. Sárospatakon 1837-ben a jogot is elvégezvén, kitűnő bizonyítvánnyal jött Pestre joggyakorlatra. E lépéssel egy időre megbúsította anyját, aki őt papnak szánta, de ezzel közeledett Pesthez és az irodalomhoz. 1838-ban előbb Máriássy István szolgabíró, majd Korláth László táblai ügyész mellett volt törvénygyakorlaton, utóbb Noszlopy Ignác táblai bíró, és végül mint táblai hites jegyző, Bereznay István ügyvédje volt. Ügyvédi oklevele 1841. március 26-án kelt. Míg ő az ügyvédi diplomáért és az írói névért kellő munkát végzett, egymásután vesztette el testvérét, anyját és apját (1839), úgy, hogy a családból csak maga maradt. De már 1839. november 23-án érdemei jutalmául beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé. Erre az időre esik boldog, de rövid házassága Vahot Nellivel, Vahot Imre és Sándor húgával, ki alig egy év alatt meghalt; nemsokára az anya halála után kis lányát is elvesztette. Ekkor dolgozott, legtöbbet és midőn a munkában nem talált enyhülést, tanítványával Máriássy Bélával külföldi útjára indult; külföldi leveleivel leginkább a Regélőt kereste föl és már ekkor foglalkozott a népköltészet gondolatával és határozottabban az esztétikával. Költői neve mellé pedig műbírói elismerés csatlakozik, s e kettős alapon a Kisfaludy Társaság 1842. január 22-én tagjai közé választotta. Itt talált igazi teret magának és itt tűzte ki a népköltészet zászlaját, és különösen midőn 1843-ban titoknoknak választatott, kiváló munkásságot fejtett ki. Időközben Garayval megosztotta a Regélő szerkesztési gondjait, és 1844–1845-ben Máriássy Bélával egy második közép-európai utat tett meg, melyről kiváló útileveleket írogatott a Pesti Divatlapnak (1844–1845) Párizsból és Franciaország déli részéből. Ezen közben mind határozottabban öltött alakot lelkében a magyar népköltészet tanulmányának szükséges volta, s nemcsak dolgozataiban, a Kisfaludy Társasági székfoglalójában, hanem egy külön indítványban is megindította azt a mozgalmat, amely költészetünk megújulásának egyik legjelentékenyebb tényezője volt, t. i. a népies költészet termékeinek összegyűjtését; és midőn a társaság a gyűjtéssel és a kiadással őt bízta meg, lelkesen látott feladatához.
Eközben a színműírás és színműkritika terére lépett, tagja és jegyzője volt a drámabíráló-bizottságnak. 1848. június 1-étől 1849. július 1-ei lemondásáig[5] a Nemzeti Színház aligazgatója lett, mely pozíciójában képviselte Ráday Gedeon igazgatót[6] távolmaradása és betegsége idején az intézmény élén. A szabadságharc után hosszabb ideig bujdosott ő is. Ez idő alatt alig írt valamit, csak 1850 után kezdett újra dolgozni, s ekkor már nyugalmasabb élet után vágyódott és Sárospatakon, a Szeremley Gábor távozásával megürült filozófiai tanszékre hívták meg. 1851 novemberében elfoglalta állását. Tanári munkásságával, tanításai magas színvonalával, főként az iskola, az ifjúság és társai érdekeinek szerencsés és lelkiismeretes védelmével és a tudományos közszellem emelésével messzire kiható eredményeket ért el és nevét hosszú időre feledhetetlenné tette. Az iskola és egyház tanácskozásaiban, az egyházkerületnek minden ügyében élénken részt vett, és néhány kitűnő barátjával és tanártársával Sárospatakot az elnyomatás idején a Felvidék szellemi központjává emelte. Ő volt 1859-ben a főiskolai Kazinczy-ünnep agitátora és 1860-ban a főiskola alapításának háromszázados ünnepét is ő rendezte.
1854-ben vette feleségül Csorba Ilonát, akivel haláláig boldog házasságban élt. A főiskolán előadást tartott filozófiából, szellembölcsészet- és szépészetről 1863-ig, s emellett pedagógiát adott elő. Főiskolai könyvtáros lett és az irodalmi tanszékre helyezték. Az első évben a magyar irodalomtörténet régebbi korát adta elő, azután katedráján kizárólag világirodalommal foglalkozott. Halálakor Greguss Ágost tartotta az emlékbeszédet a Magyar Tudományos Akadémián 1869. április 17-én, Emődy Dániel pedig a halála évfordulóján Sárospatakon rendezett gyászünnepélyen 1869-ben mondott beszédet. Róla nevezték el a főiskola ifjúsági egyesületét.