Rövid leírás
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem segédrégésze (1914–1918); közben Kolozsvárott cukor- és dobozgyári munkás. Az összeomlás után Kolozsvárott maradt, anyagot mentett a kolozsvári Főtér Árpád-kori leleteiből (1920-as évek eleje). Lemondatása után a Minerva Irodalmi és Nyomdai Rt. munkatársa, főkönyvelője, osztályvezetője (1920-as évek eleje–1938), egyúttal az Erdélyi Kárpát Egyesület (MKE) Néprajzi Gyűjteményének őre és a Kolozsvári Református Kollégium levéltárosa (1930-as évek). A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (1938–1945), majd a bonyhádi Székely Múzeum igazgatója (1949–1951), nyugdíjazták (1951).
A második bécsi döntés (1940) után gr. Teleki Pál (1879–1941) miniszterelnök felkérésére kidolgozta a Székely Nemzeti Múzeum fejlesztési tervét és egy Székely Tudományos és Közművelődési (= Székely Táj- és Népkutató) Intézet tervét. Ez utóbbi terv a II. világháború miatt nem valósulhatott meg, ugyanakkor a Székely Nemzeti Múzeumot a szakminisztérium közgyűjteménynek ismerte el (Észak-Erdélyre kiterjedő gyűjtőkörrel, s a múzeum alkalmazottait a Magyar Nemzeti Múzeum keretén belül fizették). A Múzeum az 1940-es években élte virágkorát: Herepei több reprezentatív Erdély történetét bemutató budapesti és székelyföldi (közös) kiállítást rendezett, felújította a múzeumot és Kós Károly tervei alapján bővítette a főépületet, alapvető fontosságú történeti, néprajzi és régészeti programokat indított (fiatal kutatók – többek között László Gyula, Balassa Iván bevonásával). A Székely Nemzeti Múzeum jelentős részét a háború végén (felsőbb utasításra, 1944-ben) Nyugatra menekítette (az anyag Zalaegerszegen eltűnt vagy elpusztult, 1945-ben). A Múzeum pusztulását Herepei János élete végéig nem heverte ki, főleg, hogy a felelősséget is (sikertelenül) igyekeztek ráhárítani.
A II. világháború után, tartva a romániai hatóságok megtorlásától nem tért vissza Erdélybe, evakuálása helyszínén, Keszthelyen maradt (ahol rendezte a Kolozsvárról odamenekített és megmaradt egyetemi könyvtár anyagát, 1945–1947). Később a Völgységi Telepesek központi Szövetkezete meghívására Bonyhádon telepedett le, ahol a tolnai ún. telepes székelyek történetére vonatkozó helytörténeti gyűjteményt állított fel (1949–1951). A Székely Múzeum (= kis Székely Múzeum) a Délvidékről menekült bukovinai székelyek emlékeit kívánta összegyűjteni (a múzeumot romániai nyomásra nemsokára felszámolták, az addig gyűjtött anyag a szekszárdi múzeumba és a szekszárdi Tolna megyei levéltárba került, 1951-ben). Nyugdíjaztatás után leányához, Kajdacsra költözött (1953–1961), majd haláláig Szegeden élt és tevékenykedett. Élete utolsó éveiben feldolgozta a kolozsvári Házsongárdi Temető és Kalotaszeg síremlékeit.