Hogyan válik egy fél évezreddel ezelőtti katonai vereség a nemzeti identitásunk megkerülhetetlen elemévé és egyben feldolgozatlan traumájává? 2026. január 15-én, az Időkapszula sorozat legutóbbi estjén a budapesti Scruton V.P. falai között nem csupán hadtörténeti részletekről, hanem a kelet-közép-európai és a délkelet-európai országokkal közösen viselt sorsunkról is szó esett. Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézetének (NÖRI) főigazgatója és Dr. Bertók Gábor, a Janus Pannonius Múzeum (JPM) igazgatója vezetésével a hallgatóság hallhatott a csatatér lokalizálásának problémáiról, a keresztény sereg összetételéről, vezetőiről és taktikájáról; valamint arról, hogy miként lehet egy alapvetően nemzeti traumát a környező országokkal közös tisztességes helytállásként értelmezni, és ennek miként nyújt keretet a 2026-ban megújuló Mohácsi Nemzeti Emlékhely. A beszélgetést Apor Attila történész, a Scruton Közösségi Tér munkatársa vezette. Talán nem árulok el nagy titkot, ha már a beszámoló elején leszögezem: az este folyamán bebizonyosodott, Mohács nem egy lezárt fejezet, hanem egy ma is élő párbeszéd, amelyben a mítoszok helyét a megértés, a vereség okainak kényszeres keresését pedig a közös emlékezés felelőssége veszi át.

Apor Attila felvezetőjében kiemelte, hogy a mohácsi csata (emlékezete) a 400. évfordulón, Trianon árnyékában negatív színezetet kapott, hiszen az ország feldarabolásának egyik kiváltó oka mögött az ország 1526 utáni szétszakadását és a középkori államiság megszűnését sejtették. Az 1945 után hatalomra jutó államszocializmus pedig láthatólag nem tudott igazán mit kezdeni a történelmi traumával: a Dózsa-féle keresztes felkelést elfojtó főurak és főpapok bűnbaknak tűntek a szemében. Az 1960-as években Sátorhelyen előkerülő tömegsírok szikár valósága azonban arra kényszerítette a rendszert, hogy a 450 éves évfordulóra a tömegsírok körül emlékhelyet építsen. Apor a negatív, majd ellentmondásos értelmezésben a 2000-es évek dereka óta lát változást – különösképp az egyetemi stúdiumai, valamint Oborni Teréz akadémikus kutatásai nyomán –, meglátása szerint a „Mohács-problémakör” értékelése is egyfajta javuló tendenciát mutat.

Móczár Gábor az Apor által elmondottakat megerősítette, hiszen a mohácsi csata negatív képének átformálására soha nem volt különösebb politikai akarat. Valóban, a csatát és következményeit sokkal inkább sorstragédiaként, a turáni átok beteljesedéseként tartották számon, mint bármely más történelmi eseményt Trianon előtt. Az épített örökségre pillantva rögtön ki is rajzolódik, hogy az egyes évfordulók generációi miként fordultak az 1526-os események felé: 1926-ban, a kisantant által közrefogott ország Mohácson Fogadalmi templomot épített, aminek explicit üzenete a „nem hagyjuk” gondolat. Ezzel egyrészt a mohácsi csatát a friss traumával egy szintre emelték, másrészt pedig a küldetésüket a Magyar Királyság középkori eszméjéhez kötötték. Úgyszintén érdekes az 1976-os emlékév példája, amikor a kommunista kultúrpolitika nem támogathatta a nemzeti hősök kultuszát. A csata emlékezetét láthatóan őrizni is akarta meg nem is. Erről tanúskodik maga a Mohácsi Nemzeti Emlékhely is: Kő Pál és alkotótársai, valamint Vadász György tervezői munkája révén egy impozáns és egyedi emlékhely épült ki, a kereszténység vagy a hősies ellenállás jelképeinek bármiféle nyoma nélkül.

A beszélgetők nem kerülték meg a „ma” feladatát sem: el kell temetni a tömegsírokban talált emberi maradványokat (kegyelet), meg kell adni a tiszteletet a hősöknek, a korábbi iskolai tananyagokkal szemben számot kell vetni azzal, hogy Mohácsnál a teljes korabeli közép-európai régió képviseltette magát állami szinten vagy önkéntesen, katonai vagy pénzügyi segély útján.

Bertók Gábor szót ejtett arról, hogyan árnyalják a legújabb régészeti és geomorfológiai kutatások (tömegsírok feltárása, csatatér-rekonstrukció) a hagyományos narratívát. A Janus Pannonius Múzeum és amatőr fémdetektoros kutatók, Dr. Négyesi Lajos biztatására 2009-től folytatnak kutatásokat a mohácsi csatatéren. A terepi munka Papp László régészeti feltárásainak folytatásaként értelmezhető, ugyanis ő volt az egyetlen szakmabeli, aki 2009 előtt régészként a csatateret kereste. Kivételt képez Négyesi Lajos, aki 1994-ben talált egy településnyomot a mai Majs falu határában, valamint Szűcs Lajos géplakatos, aki a csata helyszínének meghatározásakor már 1978-ban közel ugyanarra a következtetésre jutott, mint később Négyesi is. A terepi műszeres méréseknek köszönhetően mintegy 60 km2 kiterjedésű területre pontosították a csata helyét, ennek majdnem felét (25 km2) tudták a fémkeresős módszerrel felmérni. Bertók szerint 2026-ra kijelenthető, hogy a vizsgálat alá vont területen a mai Majs település határában talált leletekhez mérhető leletgazdagságú terület nem azonosítható a környéken. Különösen úgy, hogy arra az írásos beszámolók, elsősorban is Brodarics István királyi kancellár műve alapján megerősítést nyerhetnénk. A kutatás eredményeként mintegy 15 000 tárgyi leletet tudtak felgyűjteni. Bertók hozzátette, hogy a terepi kutatásoknak köszönhetően mára azonosítható a két keresztény sereg (a királyi és Tomori Pál kalocsa-bácsi érseké) tábora.

A következő blokkban Apor kérdéseiből kiindulva az emlékezetpolitika felelősségére reagáltak a résztvevők: a Móczár Gábor által már a bevezetőben aláhúzott szempontok alapján választ kaptunk arra, miért kiemelt jelentőségű a mohácsi csata „arcainak” jobb megismerése. A rengeteg sztereotípiával kiszínezett Jagelló-kor újabb kutatási eredményei sietnek segítségünkre: Móczár kiemelte Kenyeres István (főigazgató, Budapesti Fővárosi Levéltár) a Magyar Királyság és a korabeli európai államok monetáris politikáját és lehetőségeit firtató tanulmányait, azaz azt, miért volt fenntarthatatlan az I. Mátyás király idején bevált hadszervezet. B. Szabó János kutatásaira hivatkozva pedig hangsúlyozta, hogy – amint más európai államok esetén is kirajzolódik –, elképzelhetetlen volt a nagyságrendileg 30 000 fős létszámnál nagyobb hadtesteket kiállítani és huzamosabb ideig fegyverben tartani. Az est beszélgetése olyan közkeletű tévhitekkel is számot vetett, mint „az áruló Szapolyai” toposza: az erdélyi vajdának Erdély védelme volt a feladata; igaz, végeredményben nem ért oda, ezt azonban nem szándékos távolmaradásként értékelhetjük, hanem a stratégiai és a hadszervezetből adódó szituáció eredményének tekinthető (oszmán dezinformáció, ellentmondásos parancslevelek etc.).

Újra kell értékelnünk a keresztény sereg vezetőinek személyét és szerepét is, hiszen a halálba lovagló „táncos” király helyett egy mélyen hívő, nagyon is reálpolitikus II. Lajos képe körvonalazódik előttünk. A hadsereget vezető Tomori Pál kalocsa-bácsi érsek kapcsán a ma emberének természetesen eszébe jut, hogy lényegében mit is keresett egy főpap a keresztény sereg élén. Azonban, ha a név és a méltóság mögé nézünk, akkor egy, harcban edződött, gazdag életút bontakozik ki, amely több, az oszmánok felett alkotott győztes csatában is szerepet vállalt. [A Nemzeti Örökség Intézete éppen ezért rövid portréfilmet készített II. Lajosról, Tomori Pálról és több, a mohácsi csatában vagy az oszmánok elleni harcokban résztvevő történelmi személyiségről a Sorsfordítók című animációs sorozat részeként. – Kovács István]

A csata krónikájára vonatkozólag a beszélgetők elmondták, hogy a történeti források alapján az oszmánok nem akartak augusztus 29-én csatát vállalni, azonban a magyar hadvezetés vecsernye idején mégis támadásra szánta el magát és sikerrel rohanta meg a ruméliai seregtestet. A kezdeti sikerek után a katasztrófát Bertók Gábor szerint a támadás időzítése és az anatóliai hadtest ellenállhatatlan előnye okozta.

A beszélgetés záró kérdését Apor az 500. évforduló kapcsán szegezte a beszélgetőtársainak, melyre válaszul elsőként a NÖRI főigazgatója ismertette a Mohácsi Nemzeti Emlékhely tömegsírjainak központi szerepét. Majd az emlékhely átalakulásának terveiről beszélt: a kegyeleti tér, a kápolna, a hősök fala, valamint az altemplom és az osszárium koncepciójáról. Ennek kulcsa a kereszténység védőbástyája (antemurale christianitatis) eszméjének felelevenítése. A NÖRI 2023 óta több tanulmányutat szentelt annak, hogy feltérképezze azt a sorsközösséget, amelyet az oszmánok elleni harc hívott életre. Ennek részeként párbeszédet kezdeményeztek, hogy összekössék a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyet más népek Mohácshoz hasonló helyszíneivel, többek között Udbinával (Horvátország), Várnával (Bulgária) vagy Nándorfehérvárral (Szerbia).

És hogy hogyan válik minden új ismeret és átalakítás közkinccsé? Éppen ezt szolgálja a Nemzeti Emlékezetpedagógiai Program, amelynek a sátorhelyi emlékhely kezdettől fogva kiemelt helyszíne volt és a jövőben is kiváló bázisa lesz.

Bertók Gábor zárógondolatában kiemelte, hogy szakmailag és emberileg is azt tartaná igazán nagy eredménynek (és ez a 2026-os év fő célkitűzése is számára), ha a csata halottjainak maradványait is megtalálnák a csatatéren, dacára a felszíni nyom hiányának. Ez tetőzné be a kutatást és a kegyeletadás, valamint az emlékezet motívumait.

A közönség pódium előtt, majd a beszélgetést követően szűkebb körben feltett kérdései azt mutatták, hogy a kérdés élénken foglalkoztatja a történészek, régészek, antropológusok és kulturális szakemberek szűkebb körén kívül az érdeklődők nagy számát is. És ahol van elégséges mondanivaló és megfelelő érdeklődés is, ott talán nem reménytelen vállalkozás a mohácsi csata témáját övező számos toposz és rosszul rögzült ismeret felülvizsgálata sem.

Az Időkapszula estjének legfontosabb tanulsága talán az volt, hogy 1526 öröksége nem egy kőbe vésett, lezárt gyászjelentés, hanem egy ma is lüktető kérdőjel. Ahogy közeledünk az ötszázadik évforduló emléknapjához, rá kell mutatni: múltunk megértése nem a vereség felemlegetéséről és a felelősök kényszeres kereséséről szól, hanem arról a közös felelősségről, amellyel tartozunk a hősöknek és az utánunk jövőknek. Mohács 500 éve nem csupán a túlélésről, hanem a megmaradás akaratáról is tanúskodik, hiszen a Magyar Királyságnak, igaz, már a Habsburg Monarchiával együtt, sikerült megállítania az Oszmán Birodalom hódításait – és ez az a méltó üzenet, amelyet 2026-ban, a Veres Pálné utcából kilépve is magunkkal vihetünk a most zajló emlékévhez.

A teljes cikk az ujkor.hu oldalon, itt elérhető.

Fotó: Scruton