Nem temetői hangulatban

Egy temetőről szinte mindenkinek az elmúlás és a halál jut az eszébe, és ha nem muszáj (mondjuk, egy temetés vagy halottak napja okán), akkor a közelébe sem megy senki, inkább messze elkerüli. Ám nem minden temető olyan, mint a nagy átlag, a köztemetők, amelyek esetenként lehúzó hangulattal és ijesztően hatnak sok emberre. Mert a halál félelmetes dolog, és sokan úgy vannak vele: bőven elég lesz egyszer foglalkozni vele, amikor majd eljön értünk. Ám a különböző nemzeti panteonok és sírkertek egészen más hatást keltenek, hiába csontok és holtak nyugszanak a föld mélyén, amelyen éppen járunk. Persze így is kell némi nyitottság és érdeklődés, de ha ez megvan, akkor kellemes meglepetések érhetik az embert.

Akárcsak a párizsi Père-Lachaise, a mi Fiumei úti sírkertünknek is különleges hangulata van, ami közelebb áll egy kultúrparkhoz – meg úgy általában véve egy sima parkhoz –, mint egy temetőhöz, pedig itt is síremlékek között sétálunk, mint egy köztemetőben. Persze ezek a sírok gyakran másként festenek. Az egész sírkert nyugalmat és békességet sugároz, így tökéletes arra, hogy itt eltöltve némi időt, kikapcsoljunk kicsit, kiengedjük a gőzt és elfelejtsük a mindennapi feszültségünk okát, egyszóval itt sétálni szinte olyan, mint elmerülni egy meditációs gyakorlat nyújtotta nyugalmi állapotban.

Ha legyőzzük a temetőkkel szembeni félelmünket és előítéleteinket, nagy sétákat tehetünk a sírkertben, de akár kerékpárral is bolyonghatunk benne, sőt arra is alkalmas – a saját szemünkkel láttuk –, hogy sportoljon, leginkább fusson benne az ember. De van hely arra is, hogy egy pokrócot leterítsünk a fűre, és arra telepedjünk le. Elvégre mégiscsak egy parkról van szó. A sírkert annyira közvetlen hangulatú, hogy az ember még dolgozna is ott szívesen, bár – elnézést a morbid, mégis ide illő humor miatt – azzal azért számolni kell, hogy a kollégák egy része már régóta halott. 

Az említett – nem temetői – hangulat az itt dolgozókon is érződik. Kisimult az arcuk, és vidám a természetük, és az élőkre összpontosítva egy sor kulturális programmal várják az érdeklődőket. Ezek között vannak a sírokhoz és a mauzóleumokhoz, valamint az itt látható szobrokhoz kötődő tematikus séták, de voltunk már itt színházi előadáson, filmvetítésen, és tervezzük, hogy majd koncertre is megyünk, merthogy azok is voltak már, könnyű- és komolyzene egyaránt. Mindezekről elsősorban a honlapon lehet információt szerezni, vagy a Fiumei úti sírkert Facebook-oldalán. És ami külön csábító, hogy ezek a programok, legyen szó sétáról vagy színpadi rendezvényről, vetítésről, mind ingyenesek, mindössze regisztrációhoz kötöttek, merthogy azért maximális férőhelye itt nemcsak a holtaknak, hanem események esetében az élőknek is van. 

Ki itt belépsz

A temetők bejárata fölött általában az a felirat olvasható, hogy

Feltámadunk!

Itt ez hiányzik, viszont amikor belépünk a parkos sírkertbe, és veszünk egy mély levegőt, mégis pontosan ezt érezzük: felpezsdül a vérünk, és megtelik a szívünk élettel, akármilyen furán vagy bizarrul hangzik is ez egy temető kapcsán. De hát minden, ami harmonikus, az így hat az emberre, és ha valamilyen jelző illik a sírkertre, akkor az pont a harmonikus. Bukolikus. Szóval betérsz ide leeresztve, kedvetlenül, talán még energiátlanul is, és amikor kilépsz, pont az ellenkezőjét fogod érezni, plusz még egy sor esztétikai élményben is részed lesz. Találkozhatsz magával a szépséggel szobrok, domborművek, mauzóleumok és a természetes környezet formájában.

A Fiumei úti sírkert az első számú magyar temető, nemzeti panteon, ahol nagyjaink jelentős része nyugszik (hogy miért nem mindenki, arról később). Története szerteágazó és drámai fordulatokban gazdag, ezeknek egy része pedig a mai napig látható is néhány síremléken vagy szobron. Történetesen golyónyomokról beszélünk, merthogy a II. világháború során a temető területén húzódott a német–szovjet frontvonal, úgyhogy a sírok meg a szobrok mögé bújva és a mauzóleumok fedezékéből lőtték egymást az ellenséges katonák. Egyik-másik ilyen nyom még ma is dermesztően hat, pláne ha még abba is belegondolunk, milyen rombolást végeztek itt a haderők, a sírok kirablásáról nem beszélve.

Most sem kicsi, de régen óriási volt

A temetőt az egykori Kerepesi országút mentén alakították ki – ezért van, hogy egyszerűen csak Kerepesi (úti) temetőnek nevezik –, és előtte itt egy kihasználatlan, mocsaras terület volt, más semmi. 1847-ben döntött a városvezetés arról, hogy szükség van egy új köztemetőre, és ezt a város szélén fekvő környéket szemelték ki rá. 1849 áprilisában nyitott meg, akkor még jóval nagyobb, 130 hektáros területen. Csak összehasonlításként: ma a sírkert 56 hektáros, és ennek közel a fele a parkos rész. Hogy hova tűnt a többi 74 hektár? Időről időre le-lecsíptek belőle, különféle okokból, elsősorban ipari célokra. 

A temetőben sokáig bárkit eltemettek, nem csak a híres embereket vagy a tehetős családok halottait. Gyakorlatilag itt nyugszik a 19. század második felének és a 20. század első felének színe-java: közéleti személyiségek, politikusok, tudósok, művészek, egyházi személyek. De jó pár korábban elhunyt és időközben felszámolt temető egykori neves lakója is itt lett újratemetve. Mivel a kiegyezés és a millennium időszakában óriási fejlődésnek indult az ország, a Monarchia egyéb területeiről rengeteg más nációból való család – elsősorban német, szláv és később nagyrészt kikeresztelkedett zsidó család – telepedett le itt a jó szerencse reményében, és közülük nem egy meg is találta azt nálunk, olyannyira, hogy a família nemcsak hogy bőven kivette a részét az ország felvirágoztatásából, és itt maradt, gyökeret eresztett, de el is magyarosodott. Ők is itt nyugszanak, és ezért viszonylag sok az idegen hangzású név a sírokon (a nevek magyarosítása inkább a 20. századra volt jellemző). Amikor sétálunk a temetőben, és a neveket olvassuk, az olyan, mintha az utcákat járnánk szerte a fővárosban: 

szinte minden ember, akinek a nevét ma utca, út, tér vagy park viseli, az nagy valószínűséggel itt nyugszik. 

Temető, politika, temetőpolitika

A temető státusza időről időre változott. A kiegyezés után felmerült, hogy dísztemető legyen a Kerepesiből, és erre az 1870-es években, egészen pontosan a mártír miniszterelnök, Batthyány Lajos újratemetésének évében, 1874-ben került sor. Ez közel 80 éven át így is maradt, mígnem 1952-ben a kommunisták az akkor már 100 éves temető felszámolása mellett döntöttek. Ebből végül nem lett semmi, sőt 1956-ban zárt és védett temetővé, valamint a munkásmozgalom fontos emlékhelyévé nyilvánították a létesítményt.  Amikor 1993-ben eltemették itt Antall Józsefet, az olyan volt, mintha az ország visszavette volna a kommunistáktól az általuk korábban kisajátított temetőt. Egy évvel később egyes parcellákat megnyitottak, és azóta azok ismét ellátnak köztemetői funkciót. A temetőt 2014-ben aztán védett nemzeti emlékhelynek nyilvánította az Országgyűlés.

Hogy nem mindenki itt nyugszik, aki híres és a nemzet szempontjából fontos, kiemelkedő, példaszerű alak, annak több oka van. Van, hogy az elhunyt a végrendeletében egyszerűen külön kiköti, hogy hol temessék el (lásd: Göncz Árpád). De ha az illető a szocializmus 40 éve alatt eltávozott művész volt, akkor dacból nem járult hozzá ahhoz, hogy ugyanoda temessék, ahova a kommunista-munkásmozgalmi vezetőket, mártírokat, gyilkosokat, párttitkárokat, politikusokat vagyis az elnyomó politikai rend felkentjeit. Pláne egy olyan temetőbe, ami akkoriban egy 1956-ban, a Köztársaság téren meghalt egykori ÁVH-s, Mező Imre nevét viselte. Amolyan síron túli ellenállás volt ez. Ezért többen a Farkasréti temetőben nyugszanak a nagyjaink közül.

A sírkert egyes temetései politikai megmozdulások is voltak. A Bach-korszakban például Vörösmarty Mihály 1855-ös vagy 1860-ban a március 15-i tüntetésen sebet kapott és így mártírhalált halt joghallgató, Forinyák Géza temetése volt ilyen. De az említett Batthyány-újratemetés vagy Deák Ferenc és Kossuth Lajos temetése is óriási tömegeket mozgatott meg. Deák mauzóleuma egyébként a sírkert ún. szimbolikus középpontja, Kossuthé pedig nemcsak a temető, hanem egész Magyarország legnagyobb mauzóleuma. Mindhárom mauzóleum megtekinthető és körbejárható, de csak akkor tudunk bemenni, ha valamelyik vonatkozó sétán veszünk részt. Érdemes is, de nemcsak a sok-sok érdekesség okán, hanem azért is, mert a Deák- és a Kossuth-mauzóleum belülről páratlanul gyönyörű.

Nagyok emelték nagyok számára

Lehetetlenség felsorolni, ki mindenki nyugszik itt, és nagyjából ugyanilyen nagy munka lenne azt felsorolni, hogy kik tervezték a síremlékeket, a mauzóleumokat, valamint az itt álló szobrokat. Merthogy ezeket is mind a nemzet nagyjai, képzőművészek és építészek tervezték, készítették és állították. Aki például Róth Miksa rajongója, az elég sokat láthat itt a művész üvegfestészeti munkáiból és mozaikjaiból. Ha csak Deák Ferenc mauzóleumát nézzük, azon nemcsak Róth keze munkája van rajta, hanem Gerster Kálmáné, Stróbl Alajosé, Székely Bertalané és Zichy Mihályé is. Olyan ember is akad jó pár, akinek nemcsak a keze munkája található meg a sírkertben, hanem a sírja is: például Alpár Ignác volt az egyik készítője Mechwart András sírjának (a másik Telcs Ede), és központi helyen, a két árkádsor között áll a különleges szarkofágja, melynek minden oldalán egy-egy neves építményének domborműve látható. 

Ha már a különleges sírokról beszélünk, említsünk meg még párat! Károlyi Mihály síremléke, amit 1963-ban Skoda Lajos készített el a felesége, a vörös grófnő elképzelései alapján, olyan különleges akusztikai élményt kínál, ami – temető ide vagy oda – remek játékot kínál. Sarkadi Imre sírjából egy fa nő ki, ami kettétöri a drámaíró sírkövét. Ortutay Tamás szobrász ezt amolyan jelképes megoldásnak találta, Sarkadi ugyanis tragikusan fiatalon hunyt el, így derékba tört a karrierje. A Ganz-mauzóleumot pedig azért fontos megemlíteni, mert ez a temető legnagyobb magánépítésű sírja, amit Ybl Miklós tervezett. De lenyűgöző még Blaha Lujza baldachinos ágyat formázó sírja, Arany János margitszigeti tölgyfákkal körbeültetett, megrendítő erejű nyughelye, Petőfi Sándor jelképes síremléke, és még hosszan sorolhatnánk. 

Részek és egészek meg a természet

Ha belépünk a sírkertbe, több irányba is elindulhatunk, és talán elsőre összezavarodunk, hogy merre is vágjunk neki a felfedezésnek. Ami megkönnyítheti a dolgunkat, hogy a temető kisebb-nagyobb részekből, kertekből, panteonokból és parcellákból áll. A temetőtérképet átböngészve hamar készíthetünk tervet. Ráadásul az elnevezések is elirányítanak: a művészparcellában vannak a művészek (de nem csak ott), az MTA-parcellában pedig a tudósemberek nyugszanak. Az árkádsorok lenyűgözően hívogatnak, akárcsak a mauzóleumok. Külön részt kaptak a falsírboltok (itt találjuk  Vörösmartyt , és érdekes módon vele szemben, csak a temető másik oldalán, a feleségét és a családját), az 1956-os forradalom hősei, a szovjet katonák sírjai, és van külön I. meg II. világháborús emlékmű. Lehet, hogy lesz, akit meglep, de a Munkásmozgalmi Panteon is megvan háborítatlanul, és a maga nemében ugyanolyan lenyűgöző, mint, mondjuk, a Kossuth-mauzóleum. 

Mivel a temető majdnem fele parkosított, logikus, hogy sok benne a természet. Van egy komplett kiserdő, ami romantikus-vadregényes, borostyánnal sűrűn benőtt, és a fák meg a vastag aljnövényzet között sírok is meg-megbújnak. A sok helyen zöldben úszó temetőben az állatok is jól érzik magukat: mókusok vannak bőven, de elsősorban madarak. A statisztika szerint 110-féle madarat lehet helyben megfigyelni, melyek közül 40 itt is fészkel, így ha valaki szívesen figyeli meg a madarakat, annak ez plusz egy indok a temetői látogatásra.

De plusz egy indok lehet az is, ha itt nyugszik valamelyik idolunk, és megkeressük a sírját, mint én Klösz Györgyét, aki a századforduló és a millenniumi időszak első számú Budapest-fotósa volt. Na és az is indokként szolgálhat, hogy érdekes megfigyeléseket tehetünk. Itt például azt, hogy milyen szorosan függ össze az erotika és a halál témája; nem tudok még egy helyet mondani, ahol ilyen feltűnően sok szobor foglalkozik ezzel a tematikával, az erotikát sugárzó és a túlvilágra csábító halál angyalaival. De talán nem véletlen, hisz ahogy mondják is: minden egyes orgazmus egy kis halállal ér fel. 

Az eredeti cikk és Medgyesi Milán fotói itt megtekinthetők.