A Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) által indított, Sorsfordítók című animációs sorozat – amelyet a Salt Communications készített – a magyar történelem meghatározó személyiségeit mutatja be modern, fiatalok számára is könnyen befogadható formában. A „legelszántabb ellenállási helyszínen”, azaz a Corvin közi moziban zajló filmvetítések előtt Cseh Tamás és Bereményi Géza közös művét, a Corvin köziek című balladát hallhattuk eredeti, 1990. márciusi videofelvételen. A dal ikonikus sorai – „ők voltak, tűzben és rongyokban, árván és boldogan” – nemcsak akkor, most is nagy erővel hatottak a közönségre: a diákokkal teli moziteremben e sorok hallatán abbamaradt a vihorászás, zörgés. 

Tudás, hit, bátorság, hazaszeretet

A kisfilmek szereplői a hetven évvel ezelőtti események forgatagába kerültek, hitükkel és kiállásukkal nemcsak az akkori történéseket, de a magyar történelmet is alakították.

A négy életút közös üzenete: a tudás, a hit, a bátorság és a hazaszeretet ma is igazodási pont. 
A kisfilmek rövid, velős üzenetekkel hozták közel a fiatalok által valószínűleg csak töredékesen ismert történelmi személyiségeket. A sorozatban bemutatták a Corvin közi forradalmárok mellett a kulákok védőszentjének hívott Szobonya Zoltán jánoshalmi mártír áldozatvállalását, Márton Áron erdélyi püspököt, a hit és a nemzeti közösség rendíthetetlen védelmezőjét, valamint a magyar Teréz anyának hívott védőnőt és szociális testvért, Wagner Viktóriát. Arra a kérdésre, hogy ezeket az élettörténeteket sikerült-e a mai fiatalok számára is érdekessé és inspirálóvá tenni, a vetítés alatti csend válaszolt.

Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak
A kerekasztal-beszélgetést levezető Móczár Gábor, a NÖRI főigazgatója elárulta: az eddig elkészült 34 kisfilm közül leginkább ezek „a fantasztikus személyi példák” érintették meg. Reményét fejezte ki, hogy a filmek által jobban megismerik a fiatalok ezeket a fontos történeteket, hiszen „ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak”. 

Dr. Sömjéni László Géza, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke arról beszélt, hogy 1956 október 23. olyan nap, amikor a végtelenül sárba tiport, szó szerint kifosztott, mérhetetlen szegénységben élő nép varázsütésre nemzetté vált és szembeszállt elnyomóival, a kommunista országvezetéssel, akik a „szovjet szuronyok árnyékában” éveken keresztül pusztították a II. világháború által amúgy is tönkretett országot. 

Említett egy olyan kimutatást, amelyben a 1940 után született áldozatok nevei vannak felsorolva: 180-an nem fogtak fegyvert, „csak” áldozatok voltak, a legfiatalabb egy párhetes csecsemő volt. 
Mint mondta, a Corvin köz emblematikus helyszín, mert a 7–8. kerület volt az ellenállás gócpontja, ahol a 12–13 éves gyerekek fegyvert ragadtak és harcoltak a túlerő ellen, nem kevés sikerrel: öt harckocsibol négyet kilőttek. Az elnök mesélt Maléter Pálról és a Kilián laktanyáról, az október 28-ig kitartóan harcoló forradalmárokról, miközben a párt központi vezetősége katonai bizottságot hozott létre a forradalom leverésére, sikertelenül. Ezért hívták be végül a szovjet tankokat.

Az elnök emlékeztetett arra, hogy Corvin köz az utolsók között esett el: október 6-áról 7-ére virradóra, miközben a környékbeli 5–10 fős forradalmi csoportok óriási veszteséget okoztak a szovjeteknek. Szóba kerültek a szabadságharc leverését követő véres megtorlások is (229 kivégzés, 20 ezer bebörtönzés) és az új kommunista hatalom kiépülése.

Szobonya Zoltán gerincét nem tudták megtörni
Szobonya Zoltán ügyvédként dolgozott,  a jánoshalmi és mélykúti forradalmat vezette 1956-ban. A polgári demokráciáért küzdött, de politikai ellenfeleit is megvédte. 1958. szeptember 29-én végezték ki Kecskeméten. 

A mártír lánya, Szentpályné Szobonya Emőke az édesapjáról szóló kisfilm bemutatóján arról mesélt, hogy emlékei filmszerűen maradtak meg: például 1957 decemberében édesapja ölében ülve szalonnakatonákat evett – ami ma is a legkedvesebb étele –, amikor jöttek az apjáért, aki a szomszédba menekült. A gyerekek ágyba bújtak, amíg a tíz pufajkás körbejárt. Amikor meglátták az apa csizmáját, faggatni kezdték a feleségét, majd a 3, 4 és 6 éves kislányait, akik gondolkodás nélkül ismételték, amit anyjuktól hallottak: apjukat napok óta nem látták. 

A másik megrendítő élménye, amikor édesanyjuk elvitte őket a másodfokú tárgyalásra, ahol nem engedték be őket az apjukhoz, de látták őt a földig hajolva, kezét a lábával összeláncolva.
Ez az utolsó kép édesapjukról, de tudták: a gerincét nem sikerült megtörni. Mivel senkit sem bántott, sőt másokat is visszafogott az önbíráskodástól, elítélése nem volt más, mint példastatuálás. 

Édesanyjuk arra nevelte lányait, hogy mindent elvehetnek tőlük, de a tudást nem, édesapjuktól pedig a tisztességet, hazaszeretetet és becsületet kapták, amit szintén nem lehet elvenni tőlük. A vetítővásznon láthattuk az apa utolsó üzenetét lányainak: „Pici babáim! Soha ne feledjétek , hogy magyarnak születtetek, egyre kérlek: soha senkire valótlant ne mondjatok. Mindig és minden körülmények között csakis az igazat – ezt kéri tőletek édesapa”, és megtudhattuk, hogy kivégzésével kapcsolatban azt vallotta: „Inkább becsületben meghalni, mint becstelenül élni”. 

Erőnk a lelkesedés, és ez mindenható
Az Erdély és Moldva határán fekvő Gyimesbükkről érkező Salamon József római katolikus plébános arról beszélt, hogy Márton Áron (1896–1980) püspököt miért övezte olyan nagy tisztelet Erdély-szerte. 

1949-ben a gyimesi csángók fehér lovat adtak alá, és testükkel védték, amikor bevonult a csíksomlyói búcsúra, hogy megvédjék a román titkosszolgálattól.
A pap elmesélte: Moldvában született, otthon tanult meg írni és olvasni, ahol magyarul beszéltek, mert az iskolában nem lehetett. Ismertette, hogy bár a moldvaiak a Iasi egyházmegyéhez tartoztak, az ott élő csángók mégis Márton Áront tekintették püspöküknek. Ugyanakkor mivel Gyimesbükköt nem tudták egyházmegyeileg leválasztani Gyulafehérvárról, a magyar nyelvű liturgia megmaradhatott akkor is, amikor a magyar oktatás megszűnt az ‘50 években. A csángók magyar identitása az egyházon keresztül élte túl a kommunizmust. 

Felidézte, hogy a gyulafehérvári kántoriskolában végzett, és 1979-ben közelről láthatta a püspököt, s annak (Illyés Gyulát idézve) „katedrális személyisége” számára életre szóló élményt jelentett. Mert akit Márton Áron üdvözölt, az nemcsak egy kézfogással, hanem átható tekintetével is találkozott. Merjünk egymás szemébe nézni, szólította fel a közönséget, majd elmesélte, hogy a püspök temetésén is jelen volt, amit a román hatóságok igyekeztek eltitkolni, de így is rengetegen részt vettek a szertartáson, „miközben a szekusok leszedették a nemzeti színű szalagokat a ravatalról”.

Munkásságából kiemelte, milyen nagy fontosságot tulajdonított a hit és a magyarság értékei továbbadásának: például kötelezően előírta a hittantermek építését minden plébánia számára. Márton Áron példakép volt mindenki számára, és nagyon sokak életét meghatározta: sok híve és paptársa felkereste, amíg háziőrizetben tartották. 

Trianon után pedig így próbált lelket verni az elkeseredett pedagógusokba: „Erőnk a lelkesedés, és ez mindenható” – zárta méltatását a plébános.
Istenbe vetett erős hittel, előre, fiam!
Végül Várfalvi Marianna, a Magyar Védőnők Szakmai Szövetségének elnöke Wagner Viktóriát (1907–1994) mutatta be. Beszélt a nővér gyerekkoráról, betekintést kaptunk üldöztetésébe amiatt, hogy a nyilas terror idején is ellátta a zsidó gyerekeket, s megtudtuk, hogy bár a kommunizmus alatt szintén üldözték, mégis örömmel és rendíthetetlen hittel szolgált a legszegényebbek között. 

Szó esett arról is, miért volt példakép mások számára: a helyiek mellett kispapok, szerzetesek, védőnők és szociális munkások jártak hozzá és tanulták tőle a példaadóan hatékony szerzetesi és védőnői szolgálatot. Munkáját olyan szeretettel és méltósággal, „elvarázsolt” hittel és bizalommal végezte, hogy már több, mint 20 éve nyugdíjas volt, amikor még mindig felkeresték. 

Megtudtuk azt is, hogy a védőnő a vértanúságot egy egész életen át tartó szolgálatnak tekintette, az emberi életet pedig a fogantatástól kezdve tisztelte és védelmezte. Vigyázzatok az emberi életre és egészségre; gondoljatok azokra az értékekre, amiket szüleitek, tanáraitok és e hősök közvetítenek – üzente a közönség soraiban ülő fiataloknak Várfalvi Marianna.

(Antal-Ferencz Ildikó)