Immár harminckét éve – mondaná Boross Péter miniszterelnök úr, ha most itt állna közöttünk.
És ebben a mondatban benne van mindazok fájdalma, akik vele együtt éltek és dolgoztak.
A barátoké.
A munkatársaké.
A tanítványoké.
A családé.

Benne van annak a hiánya, aki élete nagy részében sokak számára volt mérce, az utolsó néhány évében pedig az egész ország számára világító fáklya.

Ahogy most körülnézek, tudom: nevetségessé tenném magam, ha itt, ezen a helyen magyarázni kezdeném az antalli örökséget.

Azoknak, akik személyes tapasztalatból tudják, ki volt ő.
Akik nem könyvből, nem tanulmányból, hanem együtt töltött órákból, vitákból, döntések súlyából ismerik.

Akik pontosan tudják, mit jelentett elvesztése.

Számomra ez az örökség elsősorban sorsélmény
Politikai eszmélésem meghatározó időszaka.

Egy személyiség, aki annyira erős hatással volt rám, hogy 17 éves fiatalként a ravatalhoz és a temetésére is elvitt. 
Nem kötelességből.
Hanem mert magától értetődő volt.

A hiánya miat itt, a temetőben, a megemlékezéseken mindmáig inkább a gyász hangja dominál.
Pedig ideje lenne kimondanunk: hálát kell adnunk a Jóistennek, hogy volt ő.

Ha megnézzük: egy évvel a választások előtt vajon mennyi esélye volt annak, hogy egy ízig-vérig keresztény, konzervatív politikus legyen Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke? Nem sok.

Ha végíggondoljuk, ha ő nincs, akkor könnyen lehet: valódi jobboldal nélkül, liberálisok, reformkommunisták, népi baloldaliak döntöttek volna a nemzet jövőjéről.

És ha körülnézünk a térségben, milyen, hogy úgy mondjam alakok tűntek fel – Mečiartól Iliescun át Miloševićig –, akkor bizony hálát kell adnunk a Jóistennek.

A hálán és a megemlékezésen túl mindannyiunknak, akik ma itt vagyunk, feladata van.
Elmondani, ki volt ő.
És továbbadni azoknak, akik nemhogy nem ismerték, de nem is éltek abban az időszakban.

Akik már nem tudják elképzelni, mit jelentett a rendszerváltás.
Gúzsba kötve.
Az államcsőd szélén.
Erkölcsileg, gondolkodásban és anyagilag is tönkretett országban. 
Új Marshall-segély nélkül.
A csak a profitot néző hazai és külföldi tőkével.
Ellenséges sajtóval.
Ellenséges államigazgatással.

Ezeket az évfordulókat, ezeket a találkozásokat arra kell használnunk, hogy megnevezzük a sarokpontokat.
Hogy kimondjuk: mit tudunk továbbadni az antalli örökségből.

Szükség van emberközeli képekre.
Arra, hogy megmutassuk: nem szobor volt ő.

Onnatól hogy nem volt „Savanyú Jóska”, ahogy ő maga is mondta.
Hogy milyen humora volt.
Olyan apró, bár ha Móczár elnök úrra vagy magamra József nézek számunkra igencsak jelentős ténytől, hogy az egyetlen magyar miniszterelnök volt, aki  a Fradi sportolója volt. 

És hogy mennyire távol állt tőle minden egyéni érdek.

Fontosak a kutatások is.
Fontos, hogy válaszokat adjunk akkor, amikor egykori MSZMP-tagok próbálják „küldött embernek” nevezni azt, akiről már a hatvanas évek ellenséges jelentései is azt írták:
„a többpártrendszer híve, a szovjet csapatok kivonását, az ország függetlenségét követelte”.

És azon volt marxisták, későbbi liberálisok vádjaira is, akik avítt nézetekkel, autoriterséggel vádolják a rendszerváltoztatás legmodernebb eszmeiségű, talpig demokrata politikusát. 

A mai, néhány másodperces impulzusokra épülő világban rövid, világos mondatokra van szükség.
Olyanokra, amelyek pontosan megmutatják, mit jelentett számára a szolgálat.

„Örök szimbóluma a magyar történelemnek, hogy az első magyar miniszterelnök mártírként végezte. Ez ebben a székben minden magyar kormányfőnek figyelmeztetés. Úgy gondolom, hogy magyar miniszterelnöknek lenni nemcsak kormányfőséget jelent, hanem annak a vállalását, hogy ebben az országban ez mindig kockázatot jelentett, valódi vagy erkölcsi halált.”

És valóban: mártír volt.
Mert lemondott a gyógyulásról, feláldozta azt a hazáért

„A miniszterelnöki teendők ellátása a feladatom, erre esküdtem fel, mint egy katona. Ez elé nem helyezhetem a magam személyes érdekét. Ha nem lesz más esélyem, akkor talán a halálom is szolgálatot tehet.”

A ma önző, individualista világában ez az, amit értékként fel lehet mutatni.

A maníroktól mentes őszinteséget mutassuk be, amelyben élt és ahogy beszélt:

„Ha egyszer is becsapom önöket, bocsássanak el.”

A globális politikai éleslátásra hívjuk fel a figyelmet, amelyre Helmut Kohl és George Bush is épített, és amelyet Joe Biden, akkor még a Külügyi Bizottság elnökeként is felismert, amikor már leendő magyar miniszterelnökként köszöntötte.

A szintézis emberét állítsuk példképnek.
Aki képes volt összeegyeztetni konzervativizmust és liberalizmust.
Katolicizmust és ökumenét.
Nemzetit és európait.
10 millió magyarért viselt jogi és 15 millió magyarért viselt erkölcsi felelősséget. 

Antall József jogos nemzeti büszkeséggel mondta:

„Ki a méz, ki a fény, ki a birkanyáj után jött ide, mi törzsszövetséggel, Kündüvel és Gyulával, szakrális és világi hatalommal.”

Mi mindannyian Antall József után jöttünk a magyar demokráciában.
És ez az örökség nem emlék, hanem kötelezettség. 

Kötelességünk, amit ránk hagyott továbbvinni, átadni, és a hazát szolgálni. Mert így tiszteljük meg őt legjobban.

Isten áldja emlékét!

Köszönöm, hogy meghallgattak!