Tisztelt Miniszter úr! Tisztelt Főigazgató úr! Kedves Márti és Miklós! Tisztelt Emlékezők! 

2022 nyarán a Petőfi család, 2023 őszén Arany János, most pedig Jókai Mór síremlékének teljes restaurálása kapcsán találkozhatunk. Olyan, mint egy álom. Egy álom, mely régmúlt időkbe repít, mégis a jelenben játszódik. Sokan vagyunk ma itt, nevezzük magunkat így: IDŐUTAZÓK, akiknek a régmúlt, közös történelmünk, irodalmunk, magyarságunk megélése nem pusztán letűnt idők egykor volt hőseit, történeteit jelentik, nem történelmi múlt időt, hanem a zsigereinkben izzó közös néplélek jelen és jövő idejének élő kapcsolatát. És biztos vagyok abban is, hogy sokan vagyunk itt olyanok, akik úgy érezzük, különös - racionálisan talán nehezen magyarázható -, mély kapcsolat fűz össze bennünket egy-egy történelmi korral és annak személyiségeivel. 

Pontosan így vagyunk ezzel mi is a feleségemmel, Orsival, akinek nem telik el úgy napja, hogy írásaiban ne a múlt és a jelen, az égi és a földi világ mindannyiunkat meghatározó, szakrális összefüggéseit kutatná. Vele és a gyerekeinkkel kezdtük el dédelgetni ezt az álmot, aztán akadtak hozzá társak is. 

Először Móczár Gáborban találtunk partnerre, aki a Nemzeti Örökség Intézete főigazgatójaként valódi küldetésként tekint a rá bízott, igen heroikus, értékőrző, állami feladatra. 

Majd Gulyás Gergely miniszter úr csatlakozott hozzánk, akiről időközben az is kiderült, hogy nem csupán az államigazgatás, a kormányzás pragmatikus útvesztőiben boldogul mesterien, de ha kell, bizony kifinomult lírai-irodalmi énjét is képes - akár spontán is - megcsillogtatni. 

A Petőfi család, majd az Arany János síremlék-avatón hallott, felejthetetlen produkciók után reméljük, ma is kapunk ebből némi ízelítőt, Miniszter úr! Egyben köszönjük szépen a Miniszterelnökség nagylelkű hozzájárulását is a Jókai síremlék felújításához! 

És velünk álmodtak barátaink, Kerezsi Miklós és felesége, Márti is, akik a Hodler csoport tulajdonosaiként első szóra igent mondtak, mecénás partnerként szegődve hozzánk. Sosem feledem: Miklósék éppen nyaraltak, amikor feltettem neki a kérdést a síremlék társfinanszírozásával kapcsolatban, amire csöndesen csak annyit válaszolt: éppen A kőszívű ember fiait olvasom újra, immár sokadszorra, naná, hogy támogatjuk! Isteni szerencse, hogy nem Harry Potter-rajongó... Köszönjük szépen, Márti és Miklós!

Tisztelt Emlékezők! 

Jókai Mór itt áll, arccal szemközt mindannyiunkkal, hiszen ma őrá emlékezünk. Ahogy a mögöttem álló – Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd által kőbe álmodott - emlékműre vésett Jókai sorok mondják: ,,Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.”

Rád emlékezünk most, írófejedelem, itt állsz előttünk Jókai Mór - születésednek bicentenárimuán -, arccal szemközt, s mi kissé zavartan állunk ellőtted, fejet hajtva megismételhetetlen, isteni tehetséged és teljes életműved előtt. Emlékezünk a tizenéves fiúra, aki kérlelhetetlen nyughatatlansággal tanult angolul és franciául, hogy a világirodalom legnagyobb mesemondóit – Shakespeare-t és Victor Hugot – eredetiben olvashassa, majd a magyar közönségnek lefordíthassa. Emlékezünk a jurátusi diplomát pennára cserélő fiatal íróra, lapszerkesztőre, aki huszonhárom esztendősen,1848 márciusának idusán dacból megvált nevének nemesi ipszilonjától, s barátaival – Petőfivel, Vasvárival, Bulyovszkyval és a többi ifjúval –, na meg a 12 ponttal és a Talpra magyarral indította el a szavak, majd a tettek forradalmát, s a magyarok egyik legfelemelőbb szabadságharcát. 

Mondják, az tud csak igazán mély történeteket mesélni, aki maga is sokat megélt. S Neked, Jókai mester az élet már egész fiatalon sok szépet, de rengeteg fájdalmat is tartogatott. 

Egy évvel a forradalom euforikus napjai után, már jócskán a szabadságharc idején, 1849 tavaszán egy pesti fogadáson összetalálkoztál legjobb barátoddal, Petőfi Sándorral, akivel ekkor éppen haragban voltatok, s már hónapok óta nem beszéltetek egymással - persze Laborfalvi Róza miatt. Te ünnepi pohárköszöntőt mondtál az egybegyűlteknek, eképpen:

„Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért! Éljenek örökké!” 

Petőfi ekkor odalépett hozzád, s így szólt:

„Köszönöm, hogy énértem is ittál!”

Akkor még egyikőtök sem tudhatta, de ez volt az utolsó párbeszéd közöttetek. Soha többé nem láttátok egymást. Miféle fájdalmat érezhettél, amikor néhány hónappal később utolért legigazabb barátod halálhíre? 

S miközben Szendrey Júlia Petőfi holttestét, Teleki Blanka pedig Vasvári földi maradványait kereste – mindhiába -, az osztrákok kis híján téged is a bitóra, aztán végül „csak” szilenciumra küldtek. De te akkor sem hátráltál. 

Történelmi regényfolyamba kezdél, mert pontosan tudtad, eljön majd a pillanat, amikor tartani kell a lelket a megmaradt, a szabadságharc leverésével megtiport magyarságban. S Te bizony tartottad a magyar lelkeket, s megtöltötted a szíveinket. Regényeid, történeteid, megingathatatlan személyes példamutatásod, kiállásod a magyar viselet, a magyar kultúra és identitás bátor vállalása, megvallása mellett: megtartó erőt jelentett a kiegyezés korát élő nemzetednek.

S amikor már szabadon lehetett emlékezni 1848-49 hőseire, te akkor is ott voltál. Ott voltál az 1900-ik év novemberében a Pilvaxban, amikor az akkori tulajdonos emléktáblát helyezett a bejárat fölé, a márciusi ifjakra, a 12 pontra és a Talpra magyarra emlékezve. Mi minden kavaroghatott benned, amikor újra beléptél a Szabadság Csarnokába, oda, ahol minden elkezdődött... Mondd, elbúcsúztál-e magadban - még egyszer, utoljára - Petőfitől, Vasváritól, Sükeitől, az ifjaktól? Bizonyosan. 

Aztán 1904. májusában tőled búcsúzott a magyar nemzet, temetéseden tízezrek kísértek örök utadra.

„Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne vigyenek a Kerepesi úti kertbe, a sok kérkedő márványoszlop közé. Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. 

A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat” – hagytad örökül az utókornak. Nem éppen így lett. Sírjeledet ugyan svábhegyi villád kapudeszkájából faragták, és sírhantodat sem fedték kővel, de idehoztak. 25 évvel később a hálás nemzet gyönyörű magyar szecessziós síremléket avatott a tiszteletedre, süttői kőből faragott rózsakerttel, lugassal, kedvenc madaraiddal, s persze szigorúan Isten szabad ege alatt elhelyezve sírodat. 

Kérlek, ne neheztelj érte, az irántad érzett tisztelet, nagyrabecsülés és szeretet vezette igyekezetüket. Ahogy ma bennünket is.

Mélyen tisztelt és szeretett Jókai Mór!

Műveidet ismerve tudjuk, hogy miközben erősen foglalkoztatott a múlt, a honnan jöttünk, kik vagyunk felkavaróan megnyugtató bizonyossága, azt is fürkészted – váteszként -, mi lesz velünk magyarokkal 100 év múlva. 1872-ben, A jövő század regénye című művedben ilyen jövőt képzeltél:

„Még száz év múlva is lesznek emberek – sokan lesznek -, kik a hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekszenek, kik a nép erkölcsöt nemesítik, kik a semmiből teremteni, az embererőt istenerővé emelni igyekeznek. (...)

De ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, akinek neve a Nihil, a Semmi, aki nem hisz semmit, se Istent, se hazát, se nemzetet, se túlvilágot, se államot, se emberi törvényt, se családot, se becsületet, se költészetet. Aki megtagadja a múltat, nem bánja a jövendőt, akinek nincs más célja, mint a mai nap, más ura, mint az én, más törvénye, mint azt tenni, ami neki jól esik.”

Igaz szavak, 153 esztendő távlatából is azok. Amikor ma rád emlékezünk, s te itt állsz arccal szemközt velünk, Jókai Mór, és mélyen a szemünkbe nézel, remélem, hogy a hazájukat szerető, az embererőt istenerővé emelni akaró országépítőket látsz! Adja a Teremtő, hogy örök időkig nézhessünk farkaszemet egymással, hogy az örökkévalóságig éljenek itt magyarok, akik majd mindig tisztelettel emlékeznek meg rólad, mert amíg ez így marad, addig bizony élni és virágozni fog Magyarország is. 

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!