Nemzeti Sírhely

Apja báró vajai Vay Miklós (1756–1824) hadmérnök, tábornok, anyja Johanna von Adelstein (1776–1863) bárónő. Gondos nevelésben részesítették már otthon a szülői házban, de maga is erősen iparkodott. A középiskolák végeztével Pesten hallgatott jogot, azután patvaristáskodott Bárczay Pál pest vármegyei alispán, majd Szögény Zsigmond királyi személynök mellett. 1823-ban Bécsbe ment a politechnikumra.

Apja halála hazahívta és átvevén a családi jószágot, vissza akart vonulni a közélettől. De egyrészről egyháza, másrészről vármegyéje vette igénybe tehetségét. Az alsó-zempléni református egyházmegye 1824-ben tanácsbíróvá választotta, 1825-ben pedig Zemplén vármegye aljegyzője lett. Ugyanezen évben megjelent a pozsonyi országgyűlésen és Széchenyi István gróf gárdájába sorakozott. 1827-ben Zemplén főjegyzője, alig pár hét múlva alispánja lett és ugyanazon évben kamarásságot nyert. 1828. április 13-án Bécsben nőül vette Geymüller báró bécsi bankár leányát, Johannát. 1830-ban vármegyéjét képviselte az V. Ferdinándot koronázó országgyűlésen, ahol egész határozottan a kormány mellé állt, ezért ajánlotta őt Reviczky Ádám Zemplén vármegyei adminisztrátornak. 1831-ben a kolerajárvány miatt lázongó vármegyék királyi biztosa volt. Ugyanezen évben királyi táblabíró lett. 1840-ben a tiszántúli református egyházkerület főgondnokává választotta. 1841-ben szeptemvirré lépett előre és 1844-ben a rendek nagy lelkesedéssel törvénybe iktatták érdemeit és koronaőrré választották. 1845-ben valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot nyert és a budai helytartótanácsnál elnökhelyettes lett. 1846-ban a galíciai forradalom hatásának ellensúlyozására őt küldték a felső vármegyékbe. A következő évben ő kísérte a hírneves 45 napos körútján István főherceget. 1848-ban Erdélybe küldetett az oláh lázadás lecsillapítására. Szeptemberben Batthyány lemondásakor megkínálták az új minisztérium alakításával, de sikertelenül.

A szabadságharc alatt visszavonultan élt. S ezt Bécsben annyira félremagyarázták, hogy megkínálták az ország kormányzóságával és mikor ezt visszautasította, a «forradalom alatti működéséért» perbe fogták és először halálra ítélték. De nyolc hónap múlva kiszabadult. 1859-ig visszavonultan élt, ekkor a protestánsokra sérelmes pátens ellen ő is harcra kelt és nagy befolyásával annyira vitte, hogy a pátens 1860-ban visszavonatott. Mikor 1860-ban a kibékülés szüksége a két ország között előtérbe nyomult, udvari kancellárrá nevezték ki. E méltóságról azonban Schmerling alkotmányellenes kísérlete miatt lemondott. 1865-ben Borsod vármegye főispánja lett. Az alkotmányos óra elkövetkezésével működésének súlypontja a főrendiházban volt. Koronaőr, majd 1884-ben a főrendiház alelnöke, Sennyey Pál báró halálával pedig 1888-ban elnöke lett. Ezen idő alatt sem szűnt meg az egyház érdekében buzgólkodni. 1877-től a konventnek, 1881-ben a nevezetes debreceni zsinatnak volt elnöke. Az agg államférfit országszerte nagy szeretettel környezték mindenütt és nagy részvéttel kísérték sírjához