Nemzeti Sírhely

Zsellérszülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Hódmezővásárhely ösztöndíja segítségével végezte el 1886-89 közt Budapesten a Mintarajziskolát. Mesterei voltak Székely Bertalan, Lotz Károly és Greguss János. 1894–96-ban a város segítségével Párizsba, a Julian Akadémiára is kijutott tanulni. A párizsi impresszionista festészet közvetlenül nem érintette meg, mesterének és példaképének Munkácsy Mihályt tekintette, aki el is látta őt jó tanácsokkal a festői stílust és a hazafias eszméket illetően. Akkor még élénken élt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukásának emléke, nemzeti függetlenségünk kivívásának reménye.

1896–97-ben Németországban és Olaszországban is járt, hazatérve Hódmezővásárhelyen telepedett le, de 1903-ig még műterme sem volt. Az 1900-as évek elején az akkori jelen nyomorúságát, az egyszerű és bús magyar életet festette meg zsánerképein, s a történelmi festészet foglalkoztatta. Megfestette II. Rákóczi Ferenc rodostói száműzetését, s Bercsényi Miklós egész alakos képét. Közben barátaival, Endre Bélával, Rudnay Gyulával, Pásztor Jánossal megalapította a hódmezővásárhelyi majolika- és agyagipartelepet. Kiss Lajos néprajztudóssal gyűjtötték a vásárhelyi népművészeti emlékeket, ezzel mintegy lerakva az 1904–1905-ben megalakuló hódmezővásárhelyi múzeum alapjait.[2]

A Juss című képe egész életében foglalkoztatta; eleinte lírai, majd egyre inkább drámai stílusban festette meg a témát. A szegényes hagyatékon osztozkodó szegényparaszti család tagjainak egymás elleni ádáz küzdelmét ábrázolja, élete során vagy 30 olajfestményt és 100-nál több rajzot készített ebben a témában. (Éppen annyira lefoglalta, mint Thorma Jánost az ő Petőfi-kompozíciója, amelyet végül soha nem fejezett be). Más, szegényparasztsághoz kapcsolódó zsánerképei is egyre inkább drámai feszültséggel, búskomorsággal, sötét színekkel teltek meg a kezdeti 1900-as években.

A város vezetésével sem volt felhőtlen a kapcsolata, műtermét többször elvették, s csak nehezen adtak helyette másikat. Önéletrajzát a Bús magyar ló[3] című festményébe sűríti bele 1908-ban, a magányos ló a pusztai tájban a művészi, az emberi magányosságot és elhagyatottságot szimbolizálja. Az 1910-es évek felé kiköltözött Mártélyra, az ottani természeti környezet felszabadította kedélyvilágát, ekkor festette legszebb alföldi tájképeit (az említett Bús magyar lón kívül, Gémeskút, Nagyborulás, Mártélyi nagy fa).

1919-ben Budapestre költözött, alkalmanként Szentendrén is festett. Színei kivilágosodtak, festményei derűsek, líraiak lettek, egyre többet foglalkoztatta a plein air festészet. Bekapcsolódott a pesti művészeti társaságok életébe, sikeres volt, díjakat nyert hazai és külföldi kiállításokon egyaránt.

1934-ben a vásárhelyi értelmiségiek egy része az ő tiszteletére megalakította a Tornyai János Társaságot, hazahívták a festőt, gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből. A város vezetése 120 pengő évjáradékot szavazott meg részére, hálából Tornyai valamennyi tulajdonában levő grafikáját és festményét a városra hagyta. Hagyatékát az 1951 óta a róla elnevezett Tornyai János Múzeum őrzi, s mutatja be kiállításokon a nagyközönségnek. Az 1984-ben előkerült 718 darabból álló Tornyai festményleletet is a Tornyai Múzeum őrzi, bemutatásra kerül belőle 80-100 darab egy-egy alkalommal. Derűs, kedves képek, melyeket a művész saját örömére festett, de az is lehet, hogy azért, hogy majd özvegyen maradó feleségét segítse vele. A lelet posztumusz került elő, a festőművész pesti műtermének padlója alól (Horánszky utca 9).