Nemzeti Sírhely

Édesapját még születése előtt a frontra hívták, majd hadifogságba került: négyéves koráig egyáltalán nem látta. Ikonokat, szentképeket másoló és azokat árusító édesanyja csak a nagyapa segítségével tudta a megélhetésüket előteremteni. 1949-ben, amikor édesapja hazatért, már Magyarországon, Komlón éltek. Gyermekkorát itt töltötte, majd 1959-től a Pécsi Művészeti Gimnáziumba járt. 1963–68 között végezte el a Műegyetem építészkarát, Pogány Frigyes tanítványaként; emlékezetes oktatói között említi Sajó Ildikót, Bitó Jánost és Csete Györgyöt. Aktivitásával már ezekben az években kitűnt. 1966-ban többedmagával avantgárd kiállítást szervezett a Bercsényi Kollégiumban, többek között Fajó János, Gyarmathy Tihamér, Bálint Endre és festők saját kollekcióiban levő nyugati művészek munkáival. A tárlatot Major Máté nyitotta meg éjfél után, de így is csak másfél órát ért meg: hajnali kettőre már be is záratták. Bachmant csak Major közbeavatkozása mentette meg a kirúgástól. Később részt vett az építészkari hallgatók lapja, a Bercsényi 28-30 alapításában, valamint a kari diákhumor régi publikációs fóruma, a Megfagyott Muzsikus új életre keltésében.

Pályáját a Mecseki Szénbányák alkalmazásában kezdte, majd a Pécsi Tervező Iroda munkatársa lett, Erdélyi Zoltán, később pedig Tillai Ernő műtermében. 1970-ben Szigetvári Jánossal részt vett az 1970-es szatmári árvizet követő helyreállítási munkálatokban. A Kistelegdi Istvánnal és Csaba Lászlóval ekkor tervezett és épített szamoskéri református templom a szocialista Magyarország szakrális építészetének kiemelkedő műve, „a korai magyar organikus építészet egyik első számon tartott példája”. Saját visszaemlékezése szerint: „abban az időben elkötelezett híve voltam a népi, nemzeti tradícióknak”, a helyi organikus építészeket tömörítő Pécsi Csoportnak azonban nem volt tagja. Későbbi munkáin csak ritkán figyelhető meg organikus hatás (kivételes példa a Kistelegdi Istvánnal közösen tervezett pécsi szakközépiskolai bővítés), inkább a késő modern, egyes esetekben pedig a high-tech építészet hatását lehet felfedezni.

1970–1972 között részt vett a Fiatal Építészek Körének I. ciklusán. 1972-től a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolában (PMMF), a Bálint János által alapított Épületszerkezettani Tanszék munkatársa volt. Nagy szerepet játszott a főiskola Tervezési és Építészeti Ismeretek Tanszékének megalapításában. Utóbbira neves építészkollégákat hívott meg oktatónak, többek között Kistelegdi Istvánt és Hübner Mátyást. A képzés sajátosságát jelentette, hogy a hallgatók közismert építészek irodáiban szerezhettek gyakorlatot. 1988-tól főiskolai tanár, a PMMF Magasépítési Tanszékének vezetője. Később a PMMF Pécsi Tudományegyetemhez csatolásával, az országban harmadikként megszervezett egyetemi szintű építészképzésben, illetve a 2003-ban akkreditált Breuer Marcell Doktori Iskolában sokáig vezető szerepet vállalt, helyét a doktori iskola vezetőjeként fia foglalta el 2009-ben. Emellett tanított Dortmundban és Würzburgban is, utóbbi helyen munkáját „Honorar professor” címmel ismerték el.

Miután 1972-ben elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetem Műemlékvédelmi Szakmérnöki tagozatát, 1982-ben pedig doktori címet szerzett az ipari műemlékvédelem témájában, a magyar örökségvédelem elismert szereplője lett. Kétségtelenül legismertebb alkotása a római kori Sopianae, azaz a mai Pécs IV. századi temetőjének kiépítése és látogathatóvá tétele. Ez a sorozat az Ókeresztény Mauzóleummal indult, amelyen Mendele Ferenc felkérésére kezdett dolgozni 1978-tól. Az 1986-ban átadott sírépítmény a következő évben elnyerte a szófiai Építészeti Biennále ezüstérmét, alkotója pedig az Ybl-díjat, a hivatalos indoklás szerint „átfogó építészeti, műemlékvédelmi, tervezési, építészetelméleti és oktató tevékenységéért”.[5] A Korsós sírkamra, illetve a Péter-Pál sírkamra ugyancsak komoly kihívást jelentett, hiszen a megmaradt festményeket nemcsak meg kellett óvni, de láthatóvá és látogathatóvá is kellett tenni. A Péter-Pál sírkamra esetében ezt csak a korábbi, Möller István tervezte vasbeton védőépület elbontásával és a padló üvegre cserélésével lehetett megoldani. 1988-ban a II. számú sírkamra felújítását Pro Architectura díjjal ismerték el. 2000-ben készült el az I. és az V. számú sírépítmények felújítása; ebben az évben az UNESCO a pécsi ókeresztény emlékeket a Világörökség részévé nyilvánította. 2006-ra készült el a Cella Septichora helyreállítása, illetve a látogatóközpont a környező területek rendezésével együtt. Ezekre a típusú munkáira a visszafogott kortárs anyaghasználat és az innovatív megoldások jellemzőek.

„A Cella Septichora nélkülözi az infantilizmus legapróbb jeleit is. Számos kérdést vet fel s követel ki, s mindezek korunk örökséggel való bánásmódjának, együttélésének megkerülhetetlen, komoly, univerzális kérdései. Bachman épülete a múlt átélhetőségének nehézségeit egyetlen pillanatra sem tagadja, nem becsüli alá annak az időutazásnak a jelentőségét, amelyet a sírkamrák közé érkező látogatónak meg kell tennie. A betonkapu mögötti sötét folyosón át a fényekkel teli, üvegtetővel megvilágított térbe lépő látogatónak alkalma nyílik arra, hogy megértse: egy pillanatra a holtak birodalmába ér, amikor átlép a múlt kapuján. S ezt a határátlépést Bachman bármiféle külsődleges díszítés, vagy geg használata nélkül, a térrel magával éri el.” (György Péter)
2005-ben az egyetemi építészképzés létrehozásáért és a világörökségi cím elnyerésében játszott szerepéért Kossuth-díjat kapott.

További épületei közül kiemelkedik a pécsi Dómmúzeum, amely a székesegyház mellett az egykori várárok helyén készült el. A szerkezethez Sámsondi Kiss Béla találmányát, a „gipszbeton” technológiát alkalmazták, mivel a szűkös hely semmilyen más megoldást nem tett lehetővé. Számos családi háza közül összesen ötöt ismertek ez Az Év Lakóháza-díjjal. 1999-ben fiával létrehozta a Bachman & Bachmann Építészirodát, amelyben haláláig dolgozott. Utolsó munkái közül többre a kísérletezés, az innovatív szerkezeti megoldások jellemzőek. Ilyen a Gázi Kászim pasa dzsámija mögött emelt Szent Bertalan-harangtorony, amely teljes magasságában csak a harangozás idejére emelkedik ki a földből, illetve az ország egyik legnagyobb sátorszerkezete, az Expo Center. Ide sorolható a Cella Septichora felett kialakított, járható üvegtető is.

Díszlettervezőként is dolgozott, saját becslése szerint 20-25-re tehető ilyen jellegű munkáinak száma, a Don Quijotétól Kodály Székelyfonójáig. Egyik legsikeresebbként a Csárdáskirálynő előadására hivatkozik, amelynél pénz híján egyszerűen feltöltötte a zenekari árkot vízzel.