Nemzeti Sírhely

Papp Simon (Kapnikbánya, 1886. február 14. – Budapest, 1970. július 27.) geológus, egyetemi tanár, akadémikus, a magyar kőolajkutatás és a hazai olajipar egyik megalapozója volt. Pályája során nemcsak tudományos és oktatói munkásságával szerzett érdemeket, hanem a szénhidrogén-kutatás gyakorlati fejlesztésében és a magyarországi kőolajtermelés megszervezésében is kiemelkedő szerepet játszott.

Középiskolai tanulmányait Nagybányán végezte, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1909-ben ásvány-kőzettanból, geológiából és általános földrajzból szerzett doktori fokozatot. Már egyetemi évei után bekapcsolódott az oktatásba: 1909-től a kolozsvári egyetem Ásvány- és Földtani Tanszékén dolgozott tanársegédként Szádeczky-Kardoss Gyula professzor mellett. 1911-ben Böckh Hugó meghívására a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola földtani és telepismerettani tanszékére került. Oktatói pályája később is folytatódott: 1944-ben kinevezték a soproni Bányamérnöki Kar újonnan létrehozott Olajkutatási és -termelési Tanszékének professzorává. A háborús körülmények miatt ténylegesen csak az 1947–1948-as tanévben kezdhette meg oktatói munkáját, és ezzel a hazai olajbányászati felsőoktatás egyik úttörőjévé vált.

1915-től a kolozsvári kutató bányahivatal geológusmérnökeként dolgozott, majd 1916-ban a budapesti Magyar Királyi Pénzügyminisztérium bányászati főosztályára került. Böckh Hugó munkatársaként részt vett az erdélyi földgázterületek, az egbelli olajmező és a horvátországi bujeváci gázmező feltárásában. Kiemelt feladata lett a szénhidrogén-előfordulások kutatása, amely ettől kezdve egész pályafutásának egyik meghatározó területévé vált. Pávai Vajna Ferenccel együtt a horvátországi redők dunántúli, zalai folytatásának kutatásán is dolgozott.

Az első világháborút követően, 1920-ban kilépett az állami szolgálatból, és nemzetközi pályára lépett. 1920 és 1932 között az Anglo-Persian Oil Company különböző érdekeltségeinél dolgozott főgeológusként, tanácsadóként, illetve vezető geológusként. Munkája során Jugoszláviában, Albániában, Törökországban, Új-Guineában, Kanadában, az Egyesült Államokban és Németországban végzett szénhidrogén-kutatásokat. A tizenkét év alatt szerzett nemzetközi tapasztalatai jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a korszak egyik elismert olajgeológusává váljon.

1933-ban végleg visszatért Magyarországra. Böhm Ferenccel együtt fontos szerepe volt abban, hogy a magyar állam koncessziós szerződést kötött az angol–amerikai érdekeltségű European Gas and Electric Companyval (EUROGASCO), amely egész Dunántúlra kutatási engedélyt kapott. Papp Simon a vállalat főgeológusaként irányította a kutatásokat. A korszerű geofizikai és fúrási módszerek alkalmazásával több helyen indultak kutatások, amelyek közül a zalai Budafapusztán végzett munkák hozták a legjelentősebb eredményt. Papp Simon 1936. május 16-án jelölte ki a Lispe–1, majd 1937. március 5-én a Lispe–2 kutatófúrás helyét. A Lispe–2 fúrást 1937. november 21-én állították termelésbe, és ipari mennyiségű kőolajat hozott a felszínre. Ezt az eseményt a magyarországi modern szénhidrogénipar kezdetének tekintik.

A sikeres zalai kutatások nyomán 1938. július 15-én megalakult a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság, a MAORT. Papp Simon a vállalat főgeológusa, majd 1941 decemberétől alelnöke és ügyvezető igazgatója lett. Irányításával egymás után tárták fel a lovászi, a lendvaújfalui, valamint a hahót–pusztaszentlászlói olajmezőt. 1940-ben a magyarországi kőolajtermelés már az ország teljes olajszükségletét fedezte. Papp Simon 1940 és 1944 között az észak-erdélyi földgázkutatásokat is irányította, ahol több mint harminc kutatófúrást mélyítettek.

A második világháború idején Papp Simon a magyar olajipari szakemberek vezetőjeként igyekezett megőrizni a zalai olajmezőket és a termeléshez szükséges műszaki berendezéseket. A háború után a MAORT gyorsan újraindította a termelést, Papp Simon pedig továbbra is fontos szerepet játszott a vállalat szakmai irányításában. Tudományos és szakmai tekintélyét is jelezte, hogy 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1946-ban pedig rendes tagjává választották. A Magyarhoni Földtani Társulatnak 1941 és 1944 között, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek pedig 1944 és 1948 között volt elnöke.

Pályafutása azonban 1948-ban tragikus fordulatot vett. A kommunista államhatalom a MAORT telepeinek államosításához a vállalat vezetői ellen indított koncepciós pert használta fel. Papp Simont 1948. augusztus 13-án letartóztatták, majd a MAORT-per elsőrendű vádlottjaként „szabotázs” és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló cselekmények vádjával halálra ítélték. A halálos ítéletet később életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatták. Fogvatartása alatt is szakmai tudását használták: olaj-, szén-, érc- és hidrogeológiai feladatokon dolgoztatták, sőt a recski kényszermunkatábor vízellátásának tervezésében is részt kellett vennie.

1955-ben szabadult politikai fogságából, majd az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztnél helyezkedett el. A kutatási dokumentációk rendezésével, illetve geológiai mérnöki munkával foglalkozott egészen 1962-es nyugdíjazásáig. Tudományos teljesítményét az 1950-es évek végén ismét elismerték: 1957-ben a Magyar Tudományos Akadémia a Föld- és Ásványtani Tudományok doktora címet adományozta neki. Életében azonban teljes jogi és erkölcsi rehabilitációjára nem került sor.

Papp Simon 1970. július 27-én hunyt el Budapesten. A Farkasréti temetőben helyezték először nyugalomra, majd 1991-ben hamvait feleségével együtt a zalaegerszegi Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum szoborparkjában álló mellszobránál helyezték el. A Magyar Tudományos Akadémia 1987-ben rehabilitálta, és 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjjal tüntették ki az első magyar ipari jelentőségű kőolaj-előfordulás feltárásában végzett munkájáért.

(A kép forrása: http://tudastar.dfmk.hu/zalaiak?p=676)