Szolnok
1849 első hónapjaiban Szolnok térségében két jelentős ütközet (azaz a csatánál kisebb jelentőséggel bíró fegyveres összecsapás) zajlott le.
Buda és Pest 1849. január 5-i feladását követően Perczel Mór tábornok hadteste egészen Karcagig vonult vissza, majd január 19-én ellentámadásba lendült. Szolnok városát és az ottani hídfőt a Franz von Ottinger vezérőrnagy vezette cs. kir. lovasdandár ellenőrizte. Perczel csapatainak közeledését Ottinger már január 20–21-én érzékelte, Törökszentmiklósnál egy elővédi különítménye meg is ütközött a Perczel hadtestének élén haladó magyar huszárokkal.
Perczel csapatai három irányból támadták Szolnokot. Hertelendy Miklós alezredes hadoszlopa a szolnoki hídfő ellen nyomult előre, Perczel Miklós őrnagy és Kazinczy Lajos alezredes csapatai pedig a befagyott Tiszán átkelve, szemből, illetve észak felől indítottak támadást. Ottinger ennek hatására kiürítette a várost, s a település mögött foglalt állást, majd visszavonult Abonyon át Ceglédig, ahol január 25-én újabb vereséget szenvedett. Az 1849. január 22-i szolnoki ütközet 1849 telén az első magyar győzelem volt a főhadszíntéren, amely igen komoly hatást gyakorolt a hadjárat alakulására. Pedig Perczel Mór csapatainak győzelme a kétségbeesés szélére kergette Alfred zu Windisch-Grätz herceg, tábornagyot, a cs. kir. fővezért, aki már-már attól tartott, hogy a magyarok visszafoglalják Budát és Pestet, s többek között emiatt is rendelte vissza a Felvidékről a Görgeit üldöző csapatokat.
A második szolnoki ütközet a Henryk Dembinski altábornagy nevéhez köthető 1849. február végi magyar ellentámadási kísérlet lezáró eseménye volt. Dembinski a mellékhadszíntérként jellemezhető szolnoki térségnek fontos szerepet szánt: a Délvidékről az ország közepe felé húzódó, Vécsey Károly és Damjanich János tábornokok vezette magyar csapatoknak az osztrák főerők figyelmét kellett volna elvonniuk addig, míg a Dembinski vezette magyar főerők meglephetik őket. A haditerv ugyan a Kápolnánál február 26–27-én elszenvedett vereség miatt eltért a tervezettől, de a magyar fővezér, de a lengyel nemzetiségű fővezér a vereség előtt már elrendelte a Szolnoknál állomásozó osztrák erők megtámadását.
Az összecsapás során a szolnoki hídfő védelmére felsorakozott osztrák dandár egy bekerítő hadművelet áldozata lett. Törökszentmiklós, azaz a Tiszántúl irányából Vécsey Károly indított támadást a hídfő elfoglalására, míg Damjanich János katonáival már jóval délebbre, Cibakházánál átkelt a Duna-Tisza közére, s elindult Szolnok felé. A hajnali köd miatt ezt az osztrákok viszonylag későn észlelték, akik haderejük zömét Szolnoktól délre, a Tisza és az Indóház, a vasútvonal között állították fel. Az osztrák csapatok fő támaszpontja a vasúti indóház volt, ez előtt állították fel egy hatfontos lovasüteget. Az üteg tüzet nyitott az előnyomuló 3. honvédzászlóaljra, de a magyar huszárok habozás nélkül nekirontottak az ágyúknak, mire azokat azonnal visszavonták állásaikból. Damjanich katonái bevonultak a városba. Ekkor érkezett meg a híd túloldaláról Vécsey támadása, amely részt vett a város megtisztításában. Az ütközet ezzel el is dőlt, az Abonyból segítségül érkező osztrák lovasdandár rövid harc után visszavonult.
A szolnoki ütközetben az itt állomásozó cs. kir. dandár megsemmisítő vereséget szenvedett, több száz halottat, sebesültet és foglyot, valamint öt ágyút veszített; 1849 első hónapjaiban ez volt a császári királyi csapatok legsúlyosabb veresége a magyarországi hadszíntéren. Az ütközetben magyar oldalról több olyan magas rangú tiszt is részt vett és kitüntette magát, akiket az aradi vértanúk között tisztelünk: Damjanich János, Vécsey Károly, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József és Knezić Károly; az első szolnoki ütközetben pedig Kazinczy Lajos.
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékét számos helyi emlékmű, emléktábla, sőt utcaelnevezés is őrzi. Az 1849. március 5-ei ütközet évfordulóján pedig minden alkalommal a megjelentek – hadijátékkal egybekötve – megemlékeznek az ütközetről és tisztelettel adóznak az elesetteknek.