2018-ban néhány hallgató úgy gondolta, hogy közös vállalásba kezd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézetén belül. A Négy elkötelezett fiatal - Baki Áron, Gadolla Máté, Kőműves Márton, és Takács Ákos - azóta építészekké vált.
Az építészcsapat elsődleges feladatának a város formájával való elkötelezett törődést tekinti minden léptékben: az egyszerű 
tárgytól az összetett várostérségig.
Elmondásuk szerint a város formája alatt a “mindenkori közös életünknek teret és keretet adó, tudatosan formált környezet szerkezetét és minőségét, mint a társadalom átfogó materiális kultúráját” értik. Elkötelezettek a város tereihez, és a fizikai és szellemi erőforrásaihoz való hozzáférés univerzális kiterjesztése iránt: “a törődés pedig a város, mint a történelem során, társadalmi konfliktusok erőterében létrehozott kollektív műalkotás felfedezésén, megértésén és továbbgondolásán végzett folyamatos szellemi és fizikai munka.” Ezt a törődést nevezik ők építészetnek.
“Egy csapatban dolgozunk, kollektívánk a megbízástól függő tervezési szolgáltatások mellett egy autonóm városépítészeti platformot is épít. Ötletünk abból indult ki, hogy a Fiumei úti sírkert - mint minden monumentális városi és nemzeti temető a nyugati kultúrában - individuális műtárgya hatalmas gyűjteménye.”
Több pályázaton is részt vettek már, publikációik megjelentek különböző építészeti platformokon.
Részletes bírálat:
A pályamű építészeti kidolgozottsága és épületkonstrukciója tekintetében valamennyi beadott tervezet közül kiemelkedő volt. Ez a pályamű tekinthető nemcsak a leginkább architektonikus hangsúlyú elképzelésnek, de a legnagyobb igényességgel megfogalmazott (művészettörténeti összefüggésrendszerbe ágyazott) koncepció is ehhez a tervhez tartozott. A tervezeteken jól kirajzolódott a négyzet és a kör alaprajzi feszültsége; nagyszerűen egészíti ki egymást az inverz kupola és az oculus. Az épület által kimetszett és megformált tér egyszerre nyitott, és nyújtana alkalmat a magányos gyászra vagy elmélyülésre. Mindez jól illeszkedik a kiírás szellemiségéhez, s mindenki előtt megnyitja a méltó emlékezés lehetőségét. Jól érthető volt ebből a szempontból a távolságtartás az aktuális vagy mindig aktualizálható emlékezetpolitikai konfliktusoktól.
Azonban ebből a sokfelé nyitottságból következett a koncepcióval kapcsolatos legkomolyabb vita a zsűritagok között, amely arra vonatkozott, hogy a pályamű mennyiben tekinthető speciálisan a határokon túl nyugvó magyarok emlékhelyének; illetve mennyiben jeleníti meg az elszakítottság és az újra egymásra találás lehetőségének gondolatát. Az íves falra és a magányos pillérre helyezhető feliratok gondolata – amely megoldást jelenthetne erre a kérdésre – vázlatszerű maradt.
Az épület magjában elhelyezett növényegyüttes kapcsán felmerült, hogy a megadott témához esetleg erősebben összekapcsolható lett volna az emlékmű egy szimbolikus sírkő segítségével. Azért is merülhetett fel ez a kérdés, mert a koncepció – amellett, hogy legerőteljesebb előképe valóban a Pantheon – sok tekintetben hasonlóságot mutat az egyik legszebb német emlékművel, a Heinrich Tessenow által tervezett I. világháborús berlini emlékhellyel, amely Schinkel Neue Wachéjának átalakításával keletkezett a Weimari Köztársaság idején. Annak ellenére, hogy önálló és teljesen egyedi tervről van szó, természetesen más építészeti előképek is felmerültek – mindenekelőtt azért, mert a pályamű rendkívül igényes megformáltságával, jól kigondolt arányrendszerével számos építészeti párhuzamot idézett fel a zsűritagokban. Komoly vita alakult ki a Bíráló Bizottság tagjai között a tervezet költségvetésével kapcsolatban, pontosabban hogy az emelkedő árak mellett lehetséges-e az épület megvalósítása a tervezett pénzügyi határokon belül. Egyhangú vélemény volt, hogy egy ilyen igényesen megkomponált tervet csak akkor érdemes megvalósítani, ha a megvalósítás során nem kell anyagi okokból kompromisszumokat kötni.
A Bíráló Bizottság a kiemelkedő építészeti elképzeléseket tartalmazó, gondosan kidolgozott pályaművet II. díjban részesítette.