Hírek

Laci bácsi nemrég töltötte be a 95. életévét. A Nemzeti Örökség Intézete nevében is kívánjuk, hogy Isten éltesse még sokáig erőben, jó egészségben! 
Ön katonai iskolákba járt Pécsett, Kőszegen, majd Marosvásárhelyen. Milyen emlékeket őriz ezekből az időkből?

A középiskolát a pécsi katonai iskolában kezdtem. Nagyon szívesen tanultam a katonai fegyelmet, imponált nekem az egész légkör. Nagyszerű növendék urak voltak ott. Csodálattal, áhítattal néztük a felsőbb éves növendék urakat. Formáltak minket türelemmel, tisztességgel. De ott fegyelem volt ám!

A második világháború során avatták tisztté. Ezt követően hova vezényelték? 

1944 novemberében avattak tisztté Vasváron. Utána rögtön bevonultunk az esztergomi harckocsiezredhez, ami már be volt vagonírozva, és vittek minket Németországba, egy páncélos kiképzőtáborba Potsdam mellé. A kiképzőtáborokat azonban már kiürítették, mert minden elit erőt bevetettek. 1945-ben a január hónapot itt töltöttük. Bejártunk Berlinbe, ami emlékezetem szerint még romjaiban is világváros volt. Kiképzésre a tengerpartra vittek bennünket egy különleges páncéloslőtérre. Onnan a bergeni kiképzőtáborba helyeztek át.

Harcokban is részt vett?

Nem. Tudtuk, hogy közeledik a háború vége. Elhatároztuk, hogy nem várjuk be az angol haderőt, hanem Dániába megyünk. Ott voltak magyar huszárok, akik jó viszonyt alakítottak ki a dán ellenállással. 26 fiatal tiszt és 200 főnyi önkéntes legénység – így alakítottunk egy úgynevezett harckocsi vadász önkéntes századot. A németekkel együtt elkezdtünk hátrálni, ez volt a háborús élményszerzésem, de fegyverem se volt. A menekülés lendülete vitt minket, az utolsó komppal keltünk át éjszaka az Elbán. Már majdnem sikerült elérnünk Dániát, amikor az angolok beértek bennünket. De nem estünk hadifogságba, mert éppen „kitört a fegyverszünet” és az angolok ismerték a Genfi Egyezményt, amely kimondja, hogy aki fegyver nélkül esik fogságba, az nem hadifogoly. Na, ezek voltunk mi. A művelet során megismertem a német hadsereget, nem sokra rá pedig az angol hadsereget mint hódítót. Fiatal tisztnek ez rendkívül tanulságos volt.

Mi történt Önnel a háború után? Mikor térhetett haza?

Bár nem kerültünk hadifogságba, de ott kellett maradnunk Németországban. A legénységnek romot kellett takarítani, mert az volt bőven. A tiszteket nem volt szabad munkára fogni, de ha a katonáimmal erdőt irtani mentünk, akkor elkértem a fűrészt és én magam is dolgoztam. Ősszel aztán vonatra raktak minket és elvittek a holland határ mellé egy német kiképzőtáborba. Mi, tisztek, kijárhattunk a városba, például hangversenyre. Ott tanultam meg először, hogy milyen működés közben egy demokrácia. Nagyon tisztességesen bántak velünk. Ezen az alapon vonzódtam később is az angolokhoz. 1946 őszén térhettem haza.

Mi történt hazatérése után? 

A katonai pályát rögtön a hazatérésem napján fel kellett adnom. Egy ideig melósként dolgoztam, fizetés helyett például konzervért. Igaz, az többet ért akkoriban a forintnál. Később a család a megmaradt értékeit összerakta, és ebből vettünk egy rogyadozó, hadihasznált amerikai terepjárót a ruszkiktól. Fel kellett javítani, de páncélos voltam, így rendelkeztem bizonyos ismeretekkel, és feljavítottam. Ezzel kezdtem el fuvarozni. 1949 végén azonban államosították a kocsit. Munkanélkülivé váltam osztályidegenként. Unokabátyám azonban beajánlott az angol követségen, és felvettek sofőrnek. Megtanultam angolul is. 1956-ra már nagyon bennfentes voltam.

Itt dolgozott az 1956-os forradalom és szabadságharc idején is. Mi volt ebből a legemlékezetesebb az Ön számára? 

Tudtam, hogy valami furcsa, rendkívüli élmény részese vagyok. Állandóan jelentenem kellett a követségen, hogy mit láttam a városban. Munkásgyerekek fogtak fegyvert, kiképzés nélkül mentek a romházak tetejére. Mi tanultuk harcászatból, páncélosokba belénk plántálták, hogy harckocsival nem szabad városba bemenni, mert ott a gyalogos van előnyben. Ezt a ruszkik nem alkalmazták. Így aztán a gyerekek a házilag gyártott benzingránátokkal nagyszerűen felvették a harcot ellenük. Döbbenetes volt, hogy a szabadságharcosok milyen vidámak voltak. Később hatott ez rám, amikor döntenem kellett, hogy egy nagyon fontos nemzeti ügyben kockára teszem-e az életem, vagy sem. De ahogy ezek a gyerekek kockára tették a magukét, én, az egykori honvédtiszt nem mondhattam, hogy tartózkodom.

Mi volt az Ön legfontosabb szerepe akkor?

Amennyiben nem vállalom el, hogy kijuttatom Nagy Imre kéziratát, akkor ezt az ÁVH lefoglalja, és Nagy Imréről azt hazudják, ami nekik tetszik. A tárgyalás során Nagy Imre odajött hozzám, kedves volt, rám mosolygott, mert ő is tudta, hogy ha ezt a kéziratot nem visszük ki, a Nagy Imre-féle politikai újításnak híre-hamva sem marad.

A Nemzeti Örökség Intézete a közelmúltban bemutatta az Új köztemetőben átadott adatbázisát. Ebben 1200 személy életrajzi adatai olvashatóak, azoké, akik a Nemzeti Gyászparkban nyugszanak. Sok kivégzett személy esetében a levéltári források között csak a vádiratok maradtak ránk. Ezek azonban nem mindig fedik a valóságot. Perük során az Ön esetében igazak voltak a vádak?

Persze. Bibó István, Göncz Árpád és a követség első titkára között közvetítettem. Ez halálos vádnak számított. Már folyt a tárgyalásunk, amikor az indiai követség eljárt értünk Moszkvában, és az utolsó pillanatban jött a telefon, hogy nem kell bennünket kivégezni. Engem így ítéltek 15 év börtönbüntetésre. Pedig már olyan szépen előkészítették a halálos ítéletet. Igazán azon voltak, hogy mindhármunkat felkössék.

Végül hat évet kellett elszenvednie a börtönbüntetésből. Hogyan tudta elviselni a fogságot? Miből merített erőt?

Hívő református emberként vittek a börtönbe, és imádkoztam. 

Mi volt a börtönévekben a legnehezebb? 

Feleségemmel friss házasok voltunk. Miután börtönbe zártak, egy hónapra rá született meg az első gyermekünk. Mindössze kétszer tíz percet beszélhettünk egy évben. Ahogy múlt az idő, egyre több válókeresetet kaptak a rabtársaim. Többen megbeszélték, hogy elválnak, és majd újraházasodnak, ha szabadulnak. Kínban volt mindenki kívül, belül. A smasszerek rettenetesen élvezték. „Minél több ellenforradalmi család megy tönkre, annál jobb” – gondolták. Mi voltunk a „hármak bandája”: Bibó, Göncz és jómagam. A mi feleségeink kitartottak mellettünk. 

Hogyan szabadult a börtönből?

Az új ENSZ főtitkárnak köszönhetően, 1963-ban három hónappal az amnesztia után egyszer csak jött egy öreg smasszer, és mondta: „Regéczy! Én kidobom magát.” Egy óra múlva kint voltam. Így szabadultam.

Szabadulása után 25 évig állástalan fordítóként dolgozott. Tartotta a kapcsolatot egykori rabtársaival?

Igyekeztünk nem tartani a kapcsolatot, mert külön a lelkünkre kötötték, hogy ne tegyük. Bibó Istvánnal még halála előtt találkoztam. Voltam a temetésén is. Aztán a diktatúra enyhült, és mi is egyre kevésbé számítottunk. Göncz Árpáddal egyre sűrűbben találkoztunk. Az lett a szokásunk, hogy az Írószövetség ülései után találkoztunk. Neki sem volt állása, csak vidéken. 

Mi történt a rendszerváltozás után?

Göncz Árpádot a nincstelenségből a legmagasabb közjogi méltóságba emelték, és azt ő nem tehette meg, hogy ilyen karriert fut be egy pillanat alatt, én meg maradok állástalan. Úgyhogy amint tehette, felvett főosztályvezetőnek. A Honvédelmi Minisztérium közbenjárására a Magyar Honvédség az egész évfolyamommal együtt visszavett a katonatisztek állományába, és így a köztársasági elnök szárnysegédje lettem. 

Nyugállományba vonulását követően, 1999-ben megalakult a Nemzeti (Emlékhely és) Kegyeleti Bizottság, amelynek Ön a kezdetektől tagja. Mit tart az NEKB legnagyobb eredményének? 

Végre alakult egy bizottság, amely súlyának, fontosságának megfelelően tudta kezelni a nemzetet érintő kegyeleti kérdéseket. A halott bajtársaink emlékét úgy kezdtük el őrizni, ahogy mindig is szerettem volna, de korábban nem lehetett. 

Milyennek tartja a Bizottságot?

A Bizottsággal kapcsolatban határozott véleményem van. Ez egy eredményes bizottság, méghozzá a személyi összetétele miatt. Csupa magyar öntudatú emberrel dolgozhatok itt együtt. Nagy élmény számomra, jól érzem magam ebben a társaságban. Meg lehet említeni nekik bármit, nem botránkoznak meg. 

A NÖRI-ről is van véleménye?

A NÖRI elvégzi mindazt, ami másnak korábban nem sikerült, például méltó körülményeket teremtett az Új köztemető Nemzeti Gyászparkjában. A NÖRI munkatársai észreveszik – nem csak a temetőkben, hanem a megemlékezések alkalmával is – hogy hol sántít a magyarság, és hogy a mai közönségnek mit kell behoznia. Nagyszerű részetekről az együttérzés az 1956-os halottakkal is, mintha közülünk keltetek volna ki.

Végül. Mit üzen a fiataloknak, a jövő nemzedékének? 

Azt üzenem, hogy vegyék észre, mekkora kincs a mai kormányzat. Becsületes magyar szándékkal állnak jelenleg az ország élén. Tömören így tudnám összefoglalni az üzenetemet. 

Életrajzi összefoglaló

Regéczy-Nagy László 1925-ben született Budapesten, köznemesi eredetű orvoscsaládban. Katonai tanulmányait követően 1944-ben avatták honvédtisztté. A második világháború végét Németországban történő kiképzése alatt élte meg. 1946 szeptemberében térhetett haza, de a katonai pálya már elérhetetlenné vált számára. 1949-ben az angol követségen kapott állást gépkocsivezetőként. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Bibó István memorandumát adta át az angol követnek, november végén pedig Nagy Imre 1955–56-ban készült írásainak egyetlen megmaradt kéziratát juttatta el az angol követségi titkárhoz. A disszidálás lehetősége adott volt számára, de nem élt vele. 1957. június 19-én letartóztatták, 1958-ban a Bibó István és társai elleni perben 15 év szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban az ENSZ főtitkárának közbenjárására szabadult. Ezt követően segédmunkásként, majd fordítóként dolgozott. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja (1996 óta elnöke), részt vett Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének megszervezésében. A Magyar Honvédség állományába való visszahelyezését követően 1990-től a köztársasági elnök hivatalának főosztályvezetője, később szárnysegédje. 1996-ban vonult nyugállományba dandártábornokként. 1999-től a Nemzeti (Emlékhely és) Kegyeleti Bizottság alapító tagja. Feleségével hatvannégy éve házasok, két gyermekük, öt unokájuk és két dédunokájuk van. Regéczy-Nagy László 2021. július 15-én hunyt el. 

(Fotó: Kapusi Zoltán)