Műhely

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Ma 180 éve született Munkácsy Mihály, akit a legnagyobb magyar festőként tart számon a magyar közgondolkodás. Életéről és festészetéről órákig lehetne beszélni, de ma nem azért vagyunk itt, hogy alakját részletesen felidézzük, hanem azért, hogy tisztelettel adózzunk neki, megemlékezzünk róla, és mintegy köszöntsük őt születésnapján. 

Mivel nem sok értelme van annak, hogy bárkit a „legnagyobb” festőnek nevezzünk, mert az alkotók „nagysága” bizonyos szint fölött már nem mérhető össze, ebben a kivételes pillanatban inkább Munkácsy festészetének sajátosságain érdemes gondolkodni, feltenni magunknak a kérdést, hogy miben is áll Munkácsy egyedisége, mi az, amitől festészete a 19. század kiemelkedő művészi teljesítményei közé tartozik? Vagy életének és festői pályájának talán leginkább meghatározó eseményére szűkítve a kérdést: mi volt az, ami 1870 tavaszán megragadta a párizsi Salon zsűrijének figyelmét, mi bizonyult olyan erősnek és meggyőzőnek, hogy az addig teljesen ismeretlen fiatal magyar festőnek ítéljék a Salon egyik aranyérmét?

A választ Feleki Géza 1912-ben publikált szavaival kezdem: „Munkácson a kis Lieb Mihály születésekor sok jót helyeztek bölcsőjébe a tündérek. Az egyik megélesítette és kifinomította szemét, mely azután hallatlan megfigyelő erővel látta a jelenségek jellegzetességeit és tipikus vonásait (...), pillantása megakadt az erőteljes, kifejező mozdulatokon, a szövet ritmikus ráncvetésén, a színek tiszta, erős felragyogásán, az ágak különös és érdekes hajlásán, s mindezeket felirta gazdag s pontos emlékezőtehetsége lapjaira.  A másik tündér simulékonnyá s nemes mozdulatuvá tette a gyermek karját, hogy pontosan és szép gördülésü, heves vonalakkal vesse papírra később a látottakat; kezének megadta azt a varázserőt, hogy vonalai mentén frissen, erővel, beszédesen jelenjék meg a valóság minden részlete. A harmadik tündér azonban elfordult a bölcsőtől: ajándékát nem tudta, vagy nem akarta a kisded bölcsőjébe helyezni. Az alakok beszédes és ritmikus csoportosításának varázsa, tiszta melódiájú kép egésszé építésének hatalma volt a harmadik tündér birodalma.” [Az idézetet tartalmilag nem, de nyelvileg helyenként egyszerűsítettem.] És valóban, az utókor többször is szemére vetette Munkácsynak a kompozíció, a bonyolult képszerkesztés hiányát, pedig ez a hiány olyan sajátossága volt, amely által szabad teret kapott erős színfoltokon és expresszív gesztusokon alapuló képi kifejezésmódja.  Összehasonlítva munkáit a hasonló területen alkotó kortársaiéval, szembetűnő, hogy Munkácsy érzelmileg erősen motivált romantikus tehetség volt, érzékeny ember és bátor festő, olyan, aki pályája nagy részében ellen tudott állni mind a tudós akadémizmusnak, mind a túlzó részletességgel megjelenített anekdotizálásnak. Ennek köszönhető, hogy a Siralomház jól áttekinthető képi világa a romantikának és a realizmusnak olyan drámai szintézisét teremtette meg, amely egyszerre volt ismerős és újszerű, és keltett ezáltal feltűnést Európa legnagyobb művészeti seregszemléjén Párizsban. Ez az egyidejűleg józan  és lelkesült alapállás jellemzi Munkácsy életművének zömét, beleértve a korai alkotásokat, amilyen például a Húsvéti locsolás, vagy későbbieket, mint a Golgota, a gazdag szalonzsánerek, de akár az arcképek is.

Bár élete nagy részét külföldön töltötte, Bécsben, Münchenben és Düssseldorfban tanult, majd huszonöt évig Párizs legsikeresebb festői közé tartozott, mindig magyarnak érezte és vallotta magát. Lélekben a forradalom és a szabadságharc eszmei örökségét továbbvivő Magyarországnak volt a polgára, annak, amelyet gyermek- és ifjúkorában megismert. Ennek ugyanúgy része volt a Békéscsabán meghúzódó „negyvennyolcas” Reök István, mint a durva asztalosmester és a kiszolgáltatott kisinasok, ugyanúgy Szamossy Elek, aki felismerve tehetségét, magához vette és tanította őt, mint Ligeti Antal vagy Eötvös József, akik első pesti éveiben egyengették útját, illetve később azok, akikkel baráti vagy munkakapcsolatban állt.

Gyakran látogatott haza, itthon egyre többen ünnepelték, bár képeiből viszonylag keveset láthatott a hazai közönség. A híradások, a párizsi műteremben megforduló látogatók beszámolói látszottak pótolni a műveket. Nemzetközi sikereinek híre bejárta a sajtót és büszkeséggel töltötte el az ország lakóit, akik csak a 20. században találkozhattak közvetlenül nagyobb számban a képeivel. Első egyéni kiállítását 1914-ben rendezték Budapesten. 1882-ben, a Krisztus Pilátus előtt hazai bemutatásakor hetekig ünnepelték. Ekkor javasolta Jókai Mór, hogy a magyar kormány kérje fel a festőt egy monumentális történelmi tabló elkészítésére a tervezett új országház számára. Ez lett a Honfoglalás (eredeti címén: Árpád), amelyet 1894-ben mutattak be itthon. Munkácsy maga is többször gondolt a hazatelepülésre, ennek feltétele azonban az lett volna, hogy Budapesten egy mesteriskolát vezethessen. Ez a vágya és kérése, talán a hazai festők ellenállása miatt, soha nem teljesült. 

1896-ban az Ezredéves kiállításon utolsó nagy kompozícióját, az Ecce Homo-t láthatta a közönség. Az ünnepségek idején Munkácsy egészségi állapota súlyosra fordult, festeni többet nem tudott. 1900. május 1-jén 56 éves korában hunyt el, a Bonn melletti Endenichben. Lassan 124 éve lesz, hogy itt nyugszik, ahol most állunk. 

Életműve ma is él.  2005 óta alig volt olyan év, amelyben a budapesti, békéscsabai és debreceni állandó kiállítások mellett ne láthatott volna Munkácsy-képeket a művészetszerető közönség szerte Magyarországon, de több külföldi városban is. A kiállítótermekben, a képek között Munkácsyval ma is lehet találkozni.