Műhely

Hogyan függ össze a család őseire való emlékezés és a nemzeti nagyságok emlékének ápolása? Utóbbihoz is a családban tanuljuk meg az alapokat?

A legtöbb ember ismeri a szüleit, jó esetben a nagyszüleit, esetleg a dédszüleit, és családjának jelenét meghatározza, hogy kik voltak az elődök, honnan jöttek. Ez befolyásolja az identitásunkat, az élethez való viszonyunkat. Régebben faluhelyen, a többgenerációs együttélésben az emlékezés mindennapi élmény volt a gyerekek és a családok számára. Jelen voltak, amikor a nagyszülők megöregedtek és meghaltak, amikor fölravatalozták a szeretett halottat, és együtt elsiratták. A temető nem volt messze, a mindennapok része volt a sír gondozása, a kijárás születésnapokon, halottak napján. A városi embernek sokkal kevesebb hétköznapi kötődése van, de azt tapasztalom, hogy ha alkalma adódik erre, az mélyen megérinti. Kiment a divatból gyerekekkel temetőbe járni, pedig fontos szerepe van az identitásukban annak, hogy a szülők a sírnál történeteket mesélnek vagy imádkoznak az elhunytakért, sokat jelentenek a kis rituálék, például, hogy letisztítják a sírt, koszorút vagy gyertyát visznek. Ha egy történelmi temetőben járunk, akkor arra is van lehetőség, hogy a felnőttek egy-egy történelmi személyiség sírjához is elvigyék a gyerekeket, akik a nemzetet munkájukkal, életükkel, odaadásukkal meghatározták.

A mai nagyszülői és idősebb szülői generáció gyerekkorában az intézmények előjoga volt a nemzeti emlékezet ápolása, a XX. század halottaira bizonyos időszakokban nem is volt szabad egy-egy család értékrendjének vagy traumáinak fényében emlékezni. Hogy lehet pótolni ezt a hiányt, ezt a mintát?

Ma már nincs akadálya, hogy ez a családok feladata lehessen. Az igazi korlát az, hogy akik ezt nemzedékeken keresztül nem hozták magukkal, akiknek korán meghaltak a szülei, akik elköltöztek, azok ezt a hagyományt nem tudják továbbadni. Az elsődleges színtere az emlékezésnek a család kell, hogy legyen, de ott, ahol ez nem lehetséges, fontos szerepe van az iskolának. És érzékenyen kell kezelni, hogy nem feltétlenül van minden összhangban azzal, amit a gyermek otthon hall.

Az említett történelmi sajátosságok miatt az intézményeknek sincs feltétlenül nagy gyakorlata ebben. A Nemzeti Örökség Intézetének az ilyen edukáció volna az egyik feladata?

A gondolat, hogy a nemzeti emlékezettel foglalkozni kell, 1999-ben merült fel az állami temetésekkel, a kiemelt személyiségek búcsúztatásával és a nemzeti gyásszal kapcsolatban.  Itt Jókai Anna író nevét feltétlenül meg kell említenünk, aki az európai keresztény emlékezetkultúra legjelesebb képviselője volt Magyarországon. Magyarország Kormánya létrehozta a Nemzeti Kegyeleti Bizottságot, és létrejött a Nemzeti Sírkert intézménye, amely az állam által védett, kiemelt gondossággal kezelt sírok ügyét vállalta magára. Ma már több mint hétszáz helyszínen körülbelül hatezer-kétszáz van belőlük az országban. Ezek esetében az állam átvállalja a családtól a gondoskodást. A testület a nevét később Nemzeti Emlékhely és a Kegyeleti Bizottságra változtatta, és létrejött 2002-ben a nemzeti és történelmi emlékhelyek fogalma, amellyel a nemzeti emlékezet pillérei már nem csupán a sírhelyek voltak. Szépen fokozatosan fölépült az országban az a mára huszonegy nemzeti és hatvankét történelmi emlékhelyből álló hálózat, amelyet a nemzet történelme szempontjából kiemelt fontosságú, sorsfordító események helyszínei alkotnak. Ezek a helyszínek akkor töltik be igazi hivatásukat a nemzeti emlékezetben, ha át tudjuk a rajtuk keresztül érkező üzenetet adni a következő nemzedéknek. A Nemzeti Örökség Intézete közel két éve határozottan ebbe az irányba próbálja erősíteni a tevékenységét. Tavaly elkezdtük a Nemzeti Sírkert helyszíneinek megjelölését is: az országosan mintegy hétszáz temetkezési hely bejáratához úgynevezett okos parcellakövet állítunk, a tetején van egy QR-kód, amely az ott nyugvó fontos halottaink életrajzához és az országos hálózathoz vezeti a látogatót, és egységes arculatú térkép is mutatja, hogy a temetőben a nemzet szempontjából fontos emberek nyugszanak. Ugyanígy fontos része ifjúságnevelési elképzeléseinknek a nemzeti és történelmi emlékhelyek hálózata, amelyre a Nemzeti Emlékezetpedagógiai Programunkat kezdtük építeni. Az iskolai történelemoktatáshoz – vagy akár osztályfőnöki órához vagy magyar órához kapcsolódva – alapos iskolai előkészítést követően a helyszínre kilátogatva a tanár egy pontosan kidolgozott módszertani kézikönyv segítségével tud tanítani. A helyszínen elvégzett csoportos, kreatív feladatokkal és megszerzett tapasztalatokkal, élményekkel erősebb érzelmi kötődés alakul ki a gyermekekben. Az egésznek az a lényege, hogy egy erős lenyomatot próbáljunk meg az emlékezetben létrehozni, ami később visszaviszi őket a helyszínre, amit szívesen megosztanak másokkal, egyszer majd szülőként, nagyszülőként is. Az emlékezés nem passzív fogalom, valamiféle cselekvésben kell végződnie.

Online hálózatról esett szó és közben az jut eszembe, hogy az emberek között és a közösségekben is valamilyen identitásmegtartó emlékezethálót lehetne kialakítani, amelynek fontos csomópontjai lehetnének az őseink és a nemzeti nagyságaink. És hogy ez vidéken nemcsak a már említett életmód miatt egyszerűbb, hanem azért is, mert egy kisebb településnek egy-két híres szülöttje van, akire minden helybeli büszke, de mondjuk egy nagyvárosban nagy a választék. Amiből pedig sok van, annak sokszor kisebb az értéke. 

Igen, egy kis település meghatározó személyisége egészen pici kortól kezdve része az ottaniak életének. Látják a szobrát a főtéren, hallják a nevét az iskolában, óvodában, megkoszorúzzák a sírját, elmennek a hozzájuk kapcsolódó emlékhelyekhez. A városban ez sokkal személytelenebb. Ahogy az emberek is kevésbé ismerik egymást, a helyszínekhez való kötődés kialakítása is sokkal nehezebb. Ha egy kisebb településen lévő védett sírt egy iskolai közösség gondoz, azzal bekerül ebbe a látható nemzeti emlékezeti vérkeringésbe és a gyerekekben is ki tudnak alakítani egy erősebb kötődést az iskolából kilépve. A másik nagy kihívás, hogy önkéntelenül is próbáljuk a digitális eszköztárat használni, de ott olyan hatalmas a zaj, hogy tudatosság nélkül elveszünk benne. A végén pedig a személyes kapcsolatot úgysem lehet – és nem is szabad! - megúszni, hogy mindez ne csak információ maradjon. 

Sokat beszélünk a személyek transzgenerációs mintáiról. Egy nemzet esetében is meghatározók lehetnek az öröklött megküzdési stratégiák?

Abszolút. Sokan beszélnek arról, hogy van egyfajta családi narratív öröklődés, és nagyon erősen rákódolja a későbbi generációkat arra, hogy ők is ugyanígy viselkedjenek. Például, ha egy családban a nők azt mondogatják, hogy „mi korábban szülünk”, az meghatározza az újabb generációk hozzáállását, sőt, okozhatja a gyermekek idő előtti megszületését is. A nemzeti emlékezettel is így vagyunk, ezért meg kell ismernünk azokat az alapokat, amelyek ezt az országot, ezt a népet eljuttatták idáig, a szituációkat, amelyekben kritikus döntésekkel jó vagy rossz irányba fordultak, mert ezeket a stratégiákat hozzuk magunkkal. A történelemben rengeteg olyan ismétlődő minta van, amelyből a későbbiekre vonatkozóan, vagy akár egy jövőbeni esemény befolyásolásához következtetéseket lehet levonni. Ismerjük meg azokat az elődöket, akik a saját komfortzónájukból kilépve döntési helyzetekben nem saját érdekeiket követték, hanem másokét helyezték előre. A Sorsfordítók animációs sorozatunkon keresztül főleg az ifjúságnak szeretnénk megmutatni ezeket a hősöket, a fiatalokat megszólító eszközökkel, formavilággal, színvilággal, pörgős forgatókönyvvel. A mi nemzedékünk békében nőtt föl, keveset tudott a diktatúráról, nem tapasztaltuk meg a kiélezett, életveszélyt jelentő konfliktushelyzeteket. Sokan tartanak attól, hogy a mai fiatal generációban pláne nincs meg az az átörökített tapasztalat és cselekvési képesség, amely támogatná őket, ha nehéz helyzetbe kerülnének.

Személyesen kaphatunk ehhez segítséget, de ki a nemzet pszichológusa?

Jó kérdés, de az is, hogy a nemzetnek szüksége van-e egyáltalán pszichológusra. Leginkább szerintem önreflexióra van szüksége. Szembesülni a múlttal, megtalálni a múltban mindazt, ami büszkeségre adhat okot, és azt jól magunk elé helyezni, helyszínekben, emlékezésben, ünnepekben. A múlt negatív történéseivel is foglalkozni kell, nem lehet szőnyeg alá söpörni egy trianoni veszteséget, de értelmesen kell róla beszélni. A következő három évünk egyik kiemelt feladata, hogy a mohácsi csata ötszáz éves évfordulójára készülünk. Nem az áll a középpontban, hogy Mohácsnál minden elveszett, hanem hogy volt egy közép-európai összefogás, közel negyvenezer harcos a halálba ment, majdnem tíz nemzet küldött Európából katonákat. Túlnyomó többségük meghalt, mert önfeláldozással egy esélytelen küzdelemben is védtek valami értéket, és ennek hosszú távon kamatozó erkölcsi jelentősége van. És bármennyire is nem látszott még akkor, de az ország százhatvan év alatt sem vesztette el az identitását. 

Valamiféle történelmi empátia hiányzik, hogy az adott korba helyezzük egy-egy ember nagyságát és ne az utólagos vélt tudás birtokában értékeljük?

Az utókor mindig ítéletet mond, legtöbbször úgy, ahogy az akkori politikai érdek kívánja. Erre jó példa Görgei Artúr, akit majdnem a haláláig a nemzet árulójaként tartották számon, miközben Görgeinek a világosi fegyverletétel során a legnehezebb helyzetben kellett felelős döntést hoznia. Megmentett huszonnyolc és fél ezer fiatal magyar életet, akik a szabadságharc után újra tudták építeni az országot, de ezzel a saját történelmi nimbuszát feláldozta. Ezért lett ő a Sorsfordítók sorozat első szereplője. Nagyon érdekes látni, hogy a leszármazottai is ebből az életvédő magatartásból eredeztetik a maguk értékeit: Görgey Zsuzsanna aktív és harcos élet- és magzatvédő ma Magyarországon. A másik fontos téma, amely Salkaházi Sára személyén keresztül megjelenik a Sorsfordítókban a magyar és nem magyar zsidómentő emberek bemutatása, akik elképesztő embermentő munkát végeztek a II. világháború alatt. 

Jókai Annára visszatérve, akinek számomra legkedvesebb regénye a Ne féljetek, felmerül a kérdés: általában mitől fél az, aki nem akar az ősökkel, a halottaival foglalkozni? A saját életének végességétől vagy hogy nem tud szembenézni az ősei döntéseivel?

Sok mindentől félünk. Nem véletlen a krisztusi mondat: „Ne féljetek!”,  amely II. János Pál pápa egyik kiemelt jelmondata volt, és most Ferenc pápa is ugyanezt hangsúlyozza. Szorongunk a saját tökéletlenségünktől, az elődeink traumái miatt, aggódunk az utódaink sorsáért. Én szerencsés vagyok ebből a szempontból…

Mert aki tulajdonképpen egy temetőbe jár dolgozni, az naponta szembesül a halállal?

Nem, egyáltalán nem, hanem mert eredetileg is ilyen személyiség voltam, könnyen és gyorsan dolgozom fel a stresszhelyzetet és a problémákat, illetve, alakítom ezeket elvégzendő feladatokká. A szembesülés nemcsak egyéni szinten feladat. Példának okáért Klebelsberg Kunót országépítő kulturális és oktatási miniszterként pajzsra emeljük, Bethlen Istvánt, aki Trianon után az ország újjáépítésének idején miniszterelnök volt, szintén, de Horthy Miklós kormányzót, aki ennek a két embernek a „főnöke” volt, akinek az irányítása és jóváhagyása nélkül egyikük sem végezhette volna máig tartó nemzeti büszkeségünkre számot tartó munkáját, máig nem tudjuk rehabilitálni, mert a II. világháborús vészkorszak miatt méltatlan bélyeget visel. Vannak bizonyos időszakok, amelyektől nagyon nehezen tudunk szabadulni. Nem szabad sem a hibákat, sem a bűnöket eltakarni, ki kell beszélni a múlttal kapcsolatos kérdéseket, de ami jó volt, amire büszkék lehetünk, azt bizony meg kell mutatni. A mi generációnk felelőssége, hogy ezt a nevelő munkát milyen hatékonyan végezzük nap, mint nap!