Nemzeti emlékhelyek

A debreceni református kollégium és a Nagytemplom nem csupán a tiszántúli reformátusság fontos emlékhelye, művelődés- és politikatörténeti jelentősége a nemzeti emlékhelyek közé emeli. A két épületet az általuk hordozott protestáns szellemiségen kívül tervezőjük személye is összekapcsolja. Az 1802-es tűzvészben – a város sok más épületével együtt – a kollégium egy része és a templom eredeti épülete elpusztult. Az újjáépítés egy volt kollégiumi diák, a had- mérnök Péchy Mihály tervei alapján zajlott 1805 és 1827 között. Az épületegyüttes a magyarországi klasszicizmus fontos alkotásává vált.

A kollégium története a késő középkorig nyúlik vissza. Az iskola protestáns jellegének kialakulása a 16. század derekára tehető és a Wittenbergben iskolázott prédikátorokhoz köthető. A korszak kiemelkedő személyisége volt Melius Juhász Péter lelkész, termékeny egyházi író, akinek sokat köszönhetett mind a város polgársága, mind pedig a fokozatosan reformátussá váló kollégium. Melius Szegedi Kis István hatására lett a kálvini irányzat híve, 1562-re pedig az általa megszervezett tiszántúli református egyházkerület püspöke, amelyet az antitrinitáriusoktól hitvitákban védett meg. Mint Melius Juhász példája is mutatja, a peregrináció, azaz a külföldi protestáns tanintézmények látogatása (Angliában, Németalföldön, Németországban, Svájcban) nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kora újkori Nyugat-Európa legmodernebb, leg- termékenyebb eszméit a diákok, tanárok a magyarországi szellemi élet felé közvetíthessék. Az eszmék ilyesformán való elterjedését megkönnyítette a kollégiumokban latin nyelven oktatott antikizáló ismeretanyag, amely kialakította az egyetemes európai műveltség közös tudásfeltételeit. Bár Debrecen számára a török háborúk viszontagságos időszakot jelentettek, azzal, hogy a nagyváradi diákság a török elől a városba menekült, a kollégiumban tanulók száma 1660 után jelentékeny mértékben megnőtt.

A protestánsok 1671 és 1681 közötti üldöztetésére és a Pozsonyban 1673–74-ben gályarabságra ítélt negyven prédikátorra egy 1895-ben emelt oszlop emlékeztet, amelyet II. János Pál is megkoszorúzott 1991-ben.

A 18. század több szempontból is a kollégium egyik fénykorának tartható. Ekkoriban tevékenykedett Maróthi György, a jeles pedagógus, aki nem csupán új tanterveket készített, de a diszciplínákra szakadó és szakosodó modern tudományoknak (fizika, földrajz, klasszika-filológia) az oktatásban való meghonosítása is a nevéhez fűződik. Maróthinak köszönhetően jött létre a Kollégiumi Kántus is. A 18. századi Magyarországon a sárospataki mellett a debreceni kollégium számított a legfontosabb református tanintézménynek. A debreceni kollégium nem csupán az országterület egészéről fogadott diákokat, de partikuláin – mint amilyen a 18. században feltételezhetően Mezőtúr – keresztül is komoly befolyást gyakorolt a Tiszántúl művelődésére. Ehhez az idő- szakhoz köthető az egyházkerület nagykönyvtárának a rendszerezése, bővítése is, amelynek gyarapításában Maróthi mellett elsősorban Sinai Miklós, a teológiai akadémia tanára, református püspök játszott kiemelkedő szerepet.

A műveltség és az oktatás nemzeti jellegének erősödése a 18–19. század fordulóján erőteljesen kötődött az udvarral, az ahhoz sokszor lojális magyarországi katolicizmussal, illetve a vallásszabadság korlátozására irányuló törekvésekkel szemben fellépő református felekezethez. Ezt az ellenzéki attitűdöt az 1848–49-es megtorlások részeként bevezetett Entwurf, az egyház- és iskolaügy protestánsokra nézve rendkívül kedvezőtlen szabályozása még a 19. század második felében is felerősítette. Az intézmény az elnyomás enyhülésével ismét fejlődésnek indulhatott, nem csupán a nyolcosztályos rendszer bevezetésével, de a teológiai akadémia mellett a felsőfokú jogi és bölcsészeti képzés létrehozásával is. Debrecenben a 20. század elején felállított egyetem lényegében a kollégium képzési rendszerének részeként létrejött fakultásokból szerveződött meg.

A Nagytemplom története, bár a 19. század elején épült, a kora újkorba nyúlik vissza. A 13–14. századtól a mai épület helyén a gótikus architektúrájú Szent András templom állt. Az alföldi mezővárosban a reformáció terjedésében és terjesztésében a település földesura, enyingi Török Bálint játszott szerepet a 16. század első harmadában.

 A templom az 1464-es tűzvészekben elpusztult, és csak a 17. század első felében épülhetett újjá Bethlen Gábor fejedelemnek köszönhetően. Az 1802-es tűzvész ezt az épületet híres „Rákóczi-harangjával” együtt elpusztította, a Péchy-féle templom építése során csupán az alapjait használták fel.

A kollégiumhoz és a Nagytemplomhoz köthető legfontosabb politikai esemény a Függetlenségi nyilatkozat 1849. április 14-i elfogadása, amire a kollégium oratóriumában, kihirdetésére a Nagy- templomban került sor. Az országgyűlés, miután 1848 decemberének végén elhagyta Pest-Budát, Debrecenbe települt, a város 1849 januárja és júniusa között a hadieseményektől sújtott ország fővárosává vált. Kossuth Lajos a változást, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként, 1849. január 1-jén nyílt rendeletben közölte a város közösségével.

A Függetlenségi nyilatkozat részben az 1849. március 4-én Magyarországra oktrojált olmützi alkotmányra adott reakcióként, részben pedig a tavaszi hadjárat sikerein felbuzdulva deklarálta a Habsburg-ház trónfosztását. A dokumentum „a’ magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés […] Magyarországot elidegeníthetetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben, az önálló független Európai Státusok’ sorába” emelte, és „a’ hitszegő Habsburg-lothringeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek” nyilatkoztatta. Április 14-e után ezzel államjogilag király nélküli alkotmányos monarchia jött létre, amelyben a meglehetősen széleskörű államfői hatalmat a kormányzói pozíciót betöltő Kossuth Lajos birtokolta.

Az 1849-es eseményekkel szimbolikussá vált oratóriumi teremben ült össze 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés is.

A református kollégium és a Nagytemplom szorosan összefonódó története olyan nemzeti emlékhelyet körvonalaz, amelyben egymás mellett jelenik meg a magyarországi reformátusok vallási türelemért folytatott küzdelme, a protestáns művelődés és intézmény- rendszer fejlődése és virágzása, illetve a szabadságharc öröksége és a függetlenségi politikai hagyomány.