Nemzeti emlékhelyek

Az esztergomi várhegy a magyar államiság és a magyarországi kereszténység történetének egyik legfontosabb emlékhelye. A várhegy már a római korban lakott volt, központi szerepe a hagyomány szerint a kora középkorban, Géza fejedelem uralkodásától fogva alakult ki, aki a magaslaton található ókori castrumot szálláshelyének tette meg. A várhegy a királyi, majd érseki építkezésekkel az idők során további épületekkel gyarapodott. Esztergomon (latinul Strigonium, németül Gran) nem csupán az egykori királyi várat és az érseki palotát értették a középkorban, hanem a vár alatt elterülő különböző jogállású városok és a környező városrészek összességét is. Az emlékhely története szorosan összefonódik a város és a várhegy hanyatlásának, majd 18–19. századi tervszerű átalakításának történetével, ennek ismerete nélkül nehezen lenne érthető a mai várhegyen elénk táruló kép.

Esztergom, többek között kiváló természeti adottságainak köszönhetően, már a 10. század végétől a korai Árpádok egyik központjának számított. Géza fejedelem követei 973–ban innen indultak Ottó császárhoz Quedlinburgba hittérítőket kérni, ekkoriban építették a vár első, Szent István protomártír tiszteletére szentelt templomát. Géza fejedelem fia, Vajk, a későbbi I. (Szent) István születéséről Szent István kisebbik legendája ad hírt, amelyet a később született nagyobbik, a Hartvik-legenda is átvett. A koronázással kapcsolatban azonban megoszlik a középkorászok véleménye. Egy részük Esztergomot valószínűsíti, más részük a 10. századi nagyfejedelmi székhely, Fehérvár mellett érvel.

A várhegy második templomát, a Szent Adalbert székesegyházat már Szent István emeltette a 10. és a 11. század fordulóján, és István uralkodása alatt került az esztergomi érsek a tíz magyarországi püspökség élére. István halála után már egyértelműen Fehérvár vette át a koronázóváros szerepét, Esztergom elsősorban mint érseki központ erősödött meg. A várhegy alatt elterülő város – kedvező fekvése révén – kereskedelmének és iparának köszönhetően vált a kora középkori Magyarország jelentős településévé. A királyi székhely hanyatlása a 13. században kezdődött el. Bár a mongoloktól sikerült megvédeni a királyi várat, ám a hegy tövében fekvő települések elpusztultak. A tatárjárás után, 1256-ban IV. Béla Budára költöztette az udvart. Buda közelsége gazdasági szempontból is kedvezőtlenül érintette Esztergomot.

A város a 15. században élte virágkorát, érsekeinek köszönhetően Esztergom Buda, Visegrád és Várad mellett a humanista műveltség jelentős központjává vált. A várhegy nagy építkezései is ehhez az időszakhoz köthetőek. Telegdy Csanád, Széchy Dénes, Vitéz János és Estei Hippolit egymást követő érsekségének idején építették át gótikus stílusban az egykori királyi palotát. A középkori Esztergom a törökökkel vívott háborúk során pusztult el. A vár a Szapolyai János és V. Ferdinánd között dúló harcokban többször gazdát cserélt, majd 1543-ban Szulejmán serege foglalta el. A sikertelen 1594-es és a sikeres 1595-ös ostromokban a Királyi város és a Víziváros gyakorlatilag megsemmisült, és a várhegy épületei is hatalmas károkat szenvedtek. Jelentékenyen formálta a várhegy képét, hogy a visszafoglalás után erődítési szempontok alapján végeztek felújításokat, amelyeknek további középkori épületrészek estek áldozatul. A vár nemsokára ismét gazdát cserélt, 1605-ben a német helyőrség egynapos ostrom után feladta az erősséget. A Lotharingiai Károly és Sobieski János vezette egyesített keresztény seregek végül 1683 októberében foglalták vissza Esztergomot, ami tovább pusztította a várhegy épületállományát. 1706-ban a Rákóczi szabadságharc alatt a város újabb hosszú ostromot élt át. Az ostrom során Rákóczi aláaknáztatta a vár déli bástyáját, és a felrobbantásával fenyegetett, ám erre szerencsére nem került sor. A kuruc uralom Esztergomban végül csak egy hónapig tartott, a várparancsnok megadta magát a császáriaknak.

Mária Terézia uralkodása alatt a vár a császári katonaság állomáshelyéül szolgált. A hadsereg igényeinek kiszolgálására a várhegyen egy kisebb templomot és kaszárnyát építettek, ami újabb középkori épületrészek elbontásával járt. A királynő csak 1761-ben engedte át a várat az érsekségnek. A várhegyen Barkóczy Ferenc hercegprímás reprezentatív egyházi központot szándékozott kialakítani. Az építkezések részeként 1793-ban területrendezés kezdődött, ennek során a Szent Adalbert székesegyház északi részét is lebontották. A hajdani székesegyház díszkapuja a Porta Speciosa az építkezések során, 1764-ben omlott le. A Barkóczy által megkezdett átépítést Rudnay Sándor érsek folytatta a 19. század elején. A túlméretezett tervek megvalósítása során a maradék középkori romot is elbontották, és a talajszintet tíz méterrel lesüllyesztve egy platót hoztak létre. Ezen magasodik a klasszicista Bazilika, amely jó fél évszázad alatt, 1869-re készült el, és hatalmas épülettömegével nem csupán a várhegy, de a mai Esztergom látványát is uralja. A középkori székesegyházból egyedül a Bakócz-kápolnát tartották meg, amelyet elemeire szedve áthelyeztek, majd a Bazilika részeként építettek újra.

A középkori Esztergom, Horváth István régész kifejezését kölcsönvéve, „város a föld alatt”. Az egykori város emlékei vagy a föld alatt vannak, vagy – a vár esetében – elpusztultak a különböző háborúk, építkezések, területrendezések során. A várhegy feltárásának első hulláma 1934 és 1938 között zajlott, ám helyreállításának, bemutatásának mikéntje a régészek, történészek körében is vitatott. Abban azonban minden műemlékekkel foglalkozó szakember megegyezni látszik, hogy a 19. század egyházi építkezései olyannyira kitörölhetetlen nyomot hagytak az egykori királyi, majd érseki központ szövetén, hogy a középkori miliő megidézése a 21. század kutatói számára is embert próbáló feladat.