Rövid leírás
A gimnázium három alsóbb osztályát 1766-től a pesti piarista gimnáziumban végezte, a két felsőbb osztályt 1771-től pedig Egerben, a jezsuitáknál. 1771-ben az egri papnövendékek közé vették fel. 1777-ben azonban elhagyta a szemináriumot, egy évet a budai egyetemen töltött, majd Jenő (Eugenius) néven belépett a pálos szerzetesrendbe. A teológiát Nagyszombatban végezte, ahol fiatal növendéktársait héber és görög nyelvben oktatta, s 1781. április 22-én pappá szentelték. A budai egyetemen 1782-től felsőbb matematikát és teológiát hallgatott. 1783-ban filozófiai doktorrá, 1784-ben pedig a hittudományok borostyánosává avatták.
A pálos rendben tanulmányi felügyelő, majd Pesten hitszónok volt. Amikor a pálos rendet 1786-ban eltörölték, áthelyezték tábori káplánnak; az orosz-török háború alkalmával a főhadiszálláson megbetegedett, kénytelen volt lemondani hivataláról, s magát három és fél évig Pesten és Budán kezeltetni, míg végre felgyógyult.
Háromszáz forint nyugdíjából éldegélt, s már jelentékeny sikerrel belevegyült az irodalmi mozgalmakba, amikor 1794. december 11-ére virradóra a Martinovics-ügyben elfogták, amiért a Martinovics-féle kátét terjesztette, s a Marseillaise-t lefordította. 1795-ben a Hétszemélyes Tábla halálra ítélte, ezt azonban kilenc évi várfogságra változtatták. 1803. augusztus 28-án kiszabadult és Szapáry János gróf nádori főudvarmester leányának nevelője lett; a gróf kieszközölte neki elvesztett szerzetesi nyugdíjának visszaadását is, és 1806 végén beajánlotta József nádorhoz magyar nyelvgyakorló mesternek.
Élete utolsó tizedében az egyetemi nyomda korrektúrákkal és átdolgozásokkal bízta meg, a Helytartótanács megbízásából pedig nyelvtani kézikönyveket szerkesztett. A jottista-ipszilonista háborúban a vesztesnek bizonyult ipszilonista szemlélet vezéralakja volt (ez a születőben lévő ortográfiában a kiejtés szerinti írásmódot alkalmazta volna, amely némileg bonyolultabb, de jobban alkalmazkodott volna az akkor aktuális nyelvváltozathoz).
Utolsó megbízatását az egyháztól kapta, felkérték a katolikus Biblia új kiadása kapcsán, hogy vesse össze a Káldi-féle magyar szöveget az eredetiekkel. Nem javasolta ennek az új kiadását, e helyett új fordítást javasolt. Terjedelmes latin nyelvű jelentése ma is példaképe a szakszerű és lelkiismeretes fordításkritikának. Irodalmi polémiáktól, majd betegeskedéstől terhes élte végső éveit elvonultságban töltötte a budai várhegy keleti oldalán fekvő csinos házacskájában, ahol 1822. december 15-én meghalt.
A magyar felvilágosodás, majd a nemzeti ébredés és a hazafiság egyik első alakja volt. A magyar irodalomban mint lírai és elbeszélő költő, esztéta és mint nyelvész fejtett ki nevezetes munkásságot. Fogsága előtt főleg költőként és elméletíróként dolgozott. 1787-ben jelentek meg első versei a Magyar Musában. 1789-től a kassai Magyar Museumnak és a komáromi Mindenes Gyűjteménynek, fogsága után pedig a Hazai és Külföldi Tudósításoknak is dolgozott. Fordításain kívül egy eredeti cikke, „Az egyházi énekről” jelent meg ott, az I. kötetben.
Zeneértő, sőt zeneszerző volt, aki tanítását a német versformák elsőbbségéről nemcsak elméletileg, hanem a dalaira szerzett dallamokkal is támogatta. Kiváló énekes volt, és művészi fokon játszott hárfán. Mint ilyen, az egyik első névvel is ismert magyar hárfaművész. A hárfát gyakran alkalmazta verseiben szimbólumként. Kötetnyi dalt szerzett, melyeket kottázva könyvalakban jelentetett meg, a zenéről pedig ismeretterjesztő könyvet is írt.