Nemzeti Sírhelyek


Berény Róbert (1902-ig Bakofen Róbert)

Rövid leírás

Berény Róbert (1902-ig Bakofen Róbert)

Kiállító művész (1909-től), majd szabadiskolát nyitott Budapesten, a Városmajorban (1914). A Tanácsköztársaság idején a Művészeti Direktórium Képzőművészeti Osztályának vezetője (1919), a bukás után rövid időre börtönbe került, kiszabadulása után Berlinben élt (1920–1926; közkegyelemmel hazatérhetett: 1926). Hazatérése után Budapesten (1926–1934), majd Zebegényben alkotott (1934-től). A II. világháború után a Magyar Képzőművészeti Főiskola r. tanára (1948–1953).

Nagyváradon mutatkozott be közös kiállításon Rippl-Rónai Józseffel, Gulácsy Lajossal és Czigány Dezsővel (a Holnap Társaság és Bölöni György segítségével, 1909). Később csatlakozott a Nyolcak társaságához és a Nemzeti Szalonban rendezett bemutatkozó tárlatukon 40 képpel vett részt (1911). A Tanácsköztársaság idején az új hatalom plakátjainak többségét ő tervezte (Bíró Mihállyal), a Fegyverbe! Fegyverbe! c. munkája a korszak szimbólumává vált. Az 1920-as években sokszorosító grafikát művelt, a kor legjellemzőbb kereskedelmi plakátjai közül igen sokat ő készített (Flóra, 1927; Cordatic, 1928 stb.).

Korai festményein Munkácsy Mihály hatása érződik (Önarckép, 1902), majd párizsi műveit a cézanne-i hatás és a konstruktivitás jellemzi, másfelől Henri Matisse és a Vadak koloritjával mutat rokonságot (Szalmakalapos önarckép, 1906). Az 1920-as évektől festészetének irányát a nagybányai tradíciók határozták meg: a természet vált fő ösztönzőjévé, táj- és alakos képeit lágy, világos színek, puha, harmonikus folthatások jellemzik. Különösen értékesek erőteljes portréábrázolásai (Bartók Béla, 1913). Az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején készített nagyméretű kompozíciói igényességükkel tűntek ki a korszak sematikus, szocialista realista alkotásai közül. Béke c. pannóját az Elzett-gyár számára készítette (1949). Legismertebb képe a Csellózó nő (1927–1928) a 20. századi magyar festőművészet emblematikus alkotása, amely szuggesztív erővel jeleníti meg a zenében való elmélyülést és azt az élményt, amit a zenei átélés kelt az emberben.

A kortárs zene értő kritikusa is volt, az elsők között ismerte fel Bartók Béla és Kodály Zoltán zenei nagyságát: zenei tárgyú (és művészeti) írásai a Nyugatban jelentek meg (1911–1916). Maga is zenélt, sőt komponálással is foglalkozott.